Mi lehet az oka annak, hogy szinte az összes film befejezésen (akár boldog akár szomorú) vagy könyvön sírok, de ha meghalt egy közeli rokonom egy könnycseppet se ejtek kb?

Én most néztem meg az Agymanók első részét, és legalább a felét végigbőgtem felnőtt emberként.

Nagyanyám temetésén nem volt ennyire hatásos a háttérzene, és vizuálisan se ragadott magával, szerintem ez lehet az oka.

Mert a filmek biztonságosabbak érzelmileg, az agyad tudja hogy nem sérülsz tőlük. Ha egy szeretted hal meg, akkor azt feldolgozni egy hosszú folyamat, hatása van az egész hátralévő életedre, és először fel sem vagy képes mérni a veszteséged nagyságát. Sokszor hónapok/évek kellenek ahhoz, hogy teljes egészében átérezd a gyászt. A film meg csak egy másfél órás sztori amiben készen eléd rakják hogy pontosan mi történt, és ez miért szomorú.

A nagymamás példa: ha a mamád meghal, akkor először nem is érzed azonnal hogy meghalt volna, hiszen felnőttként már ritkán látod, teljesen normális számodra, hogy nincs ott. A halála nem "rendkívüli", valszeg úgysem vagytok napi kapcsolatban, nem változik sokban az életed attól hogy meghalt, ezért nem is regisztrálod, hogy teljesen, hogy sosem látod ismét.

Csak később fogja fel az agyad hogy mi történt, olyan pillanatokban, amikor a semmiből belegondolsz, hogy "de rég beszéltem már a mamámmal". Vagy ünnepekkor, amikor összeül a család, és ő nincs köztetek. Vagy ha elfog a nosztalgia, hogy milyen jó volt régen nyáron a házában lenni, és enni a főztjét, de már sosem mehetsz vissza oda.

Ezeket az érzéseket nem kapod készen, hanem idővel tudatosulnak csak igazán benned, és jóval nagyobb nyomot hagynak, mint mufasza halála, vagy mittudomén.