Gyakorolni, vagy inkább hagyni érdemes azt, ami nem, vagy csak döcögősen megy az embernek?

Nálam például az ismerkedés, az idegenekkel való kommunikáció egy ilyen terület. Csodálatosan meg tudok nyílni a hozzám legközelebb álló emberek előtt, vagy azok előtt, akikkel nagyon hasonló a hullámhossz, távolabbi ismerősök, vagy főleg idegenek előtt azonban hirtelen szorongani

kezdek, azon agyalok, hogy ne csináljak bolondot magamból, és gyakran semmi más nem jut eszembe a sablonos "mi újság, hogy vagy?" kérdésen kivül. Sokszor pedig azt veszem észre, hogy ha el is kezdődik a beszélgetés, az illető 5(vagy még kevesebb) másodpercen menekülni kezd, és alig várja, hogy lerázzon. Ezért nem tudok pl. barátkozni sem mert mindenkinél azt érzem, hogy menekül előlem és hülyének néz. Az ilyesmit gyakorolni érdemes/kell, (pl. érdemes volna erőlteltni a kommunikációt, bedbni magma a mély vízbe, hogy minél olajozottabbá váljon a dolog), vagy ahogy mondani szokás: ami nem megy, azt nem kell erőltetni?