Ha valaki elsírja azt, ami fáj neki, az hisztizik?

Örökké nem lehet szenvedni ugyanazokkal a problémákkal. Nekem is van egy barátom, aki hetente megírja, hogy "ma furán rosszul érzem magam". Az első évben még sajnáltam és próbáltam segíteni, de évek óta nem tett semmit azért, hogy bármilyen formában javítsa a helyzetét, csak panaszkodik róla ezzel engem is lehozva az életről. Pedig tényleg mindent megpróbáltam. Egyszer egész napos pánikrohamot kapott nyaralás közben külföldön. Szereztem neki egy klinikai szakpszichológust, aki azonnal beszélt volna vele telefonon, de nem fogadta el, inkább szenvedtünk tovább közösen. Az együttérzés véges dolog, egy idő után elfáradnak benne az emberek a legjobb szándék mellett is. Én konkrétan ennél a történetnél fáradtam el, azóta nem érint meg annyira, ha rosszul van, inkább a szemeimet forgatom akaratlanul is.

"Nem kéne ennyi pszichológus, ha egymás számára tudnánk azok lenni. Hiszen sokszor csak meghallgat, jó pénzért. Miért nem hallgatjuk meg egymást, és nem egyszer, hanem türelmesen, hosszú ideig?"

Teljesen más a kettő. Van akinek egy barátra van segítségre, valakinek pedig szakmai terápiára. Tök jó barátaim vannak, akikkel sokat beszélgetünk a problémáinkról, de volt amire ez nem volt elég, szóval felkerestem egy pszichológus segítségét. Rengeteget fejlődtem a terápia során és rengeteg mindenre felhívta a figyelmemet, amiket magamtól nem vettem volna észre a barátaimmal. Tök más szemmel nézi a dolgokat. Illetve szerintem a tudat is sokat segít, hogy szakemberhez mész és fizetsz érte, mert így valahogy komolyabban veszed az önmagadon való dolgozást, mintha csak random beszélgetnél róla valakivel.

Én ennek a másik oldalán voltam, inkább arról tudok nyilatkozni.

Szerintem is fontos az emberi kapcsolatokban, hogy meghallgassuk egymást, még akkor is, ha esetleg ismétli magát vagy számunkra nem tűnik fontosnak a problémája. Kell az érzelmi támogatás és az együttérzés, mert anélkül félelmetesen rideg hely lenne a világ.

De bizony az is igaz, hogy egyes emberek ezzel visszaélnek. Én egy párkapcsolatban éltem meg ezt. Permanens hiszti, nyavalygás mindenen, állandósult egzisztenciális krízis. Én hajlandó vagyok támogatni egy ember, de nem vagyok senkinek a személyes messiása. Oldja meg a problémáit és én támogatom benne, de hadd ne legyek felnőtt férfiak / nők anyukája.

Szóval igen, az együttérzés véges. És az érzelmi kitörés, ami első egy-két-három alkalommal együttérzést és segítési szándékot vált ki az a huszadiknál már csak undort és viszolygást eredményez...