Akik egyszerre voltatok szeretettel és gyűlöletettel az egyik (vagy mindkettő) szülőjük felé. Amikor meghalt(ak), mit éreztetek?

Nálam apám egész életemben értem kb semmit nem tett, borzalmas gyerekkorom volt miatta, mégis amikor idős lett, sokban segítettem.

És amikor idős lett, akkor lett teljesen normális, szerethető ember.

Mivel akkor megkapta már az összes orvosi kezelést, amit világ életében soha.

Egész életét kb úgy élte le, hogy kezelésre szorult volna.

Dühkitörések, idegbeteg személyiség, mindenkit folyamatosan bántalmazott.

Egy épeszű ember nem volt a környezetében, aki mondta volna neki: hahó, bajod van, menj dokihoz.

Aztán lehet, nem is merték.

Amikor meghalt, sajnáltam nagyon, mert az idős éveire emlékeztem, amikor már jó ember volt.

Most meg, kb csak a negatívumokra emlékszem vele kapcsolatban, amilyen volt élete nagy részében.

Én most kerülök majd ilyen helyzetbe.

Az apámról van szó, és a helyzetem kísértetiesen hasonló az 1-es válaszadóéhoz.

Agresszív apa, bántalmazás és traumás gyerekkor az enyém. Most haldoklik. A betegsége már évek óta kínozza. Egyszerűen nincs kezelés, ami segítene rajta. Mióta ez az állapot tart, nagyon megváltozott. Jobb ember lett, éppen ezért gyakorlatilag örlődöm, hogy mikor mit érezzek iránta.

A temetését valószínüleg én fogom rendezni, ahogy minden mást is. Előre sejtem, egy elhúzódó pszichológiai kezelés fog csak helyrehozni, ha ennek vége.

Annyira megbonyolítjátok ezt. De szinte mindenki és minden kérdésnél.

Az ember vagy jó, vagy rossz.

És te mindig tűpontosan érzed, hogy az-e, csak a fejedben lévő hitrendszer gátolja az érzések kimutatását, és meggyőzöd magad, hogy biztos nem úgy gondolta. Pl. "dehát mégiscsak az apád"

Ahol te érzel, lelkiismeretfurdalást, szégyenérzet, bizonytalanságot magadban, ott mindig a másik a rossz ember.

Csak önbizalomhiány, belső izomzat hiánya miatt nem tudsz határokat felállítani, függetleníteni magadat.

Tehát nincs ilyen, hogy valakit szeretünk és gyűlölünk is.

Valójában ilyenkor magunkkal nem vagyunk rendben, csalódunk, hogy az lett volna a szülő feladata, hogy tükrözze minden érzésünket, tanítson. De nem tette, ezért mi magunk sem tudjuk, mit érzünk.

Az emberek 90%-a nem tudja az érzéseit és szükségleteit.

Nekem az anyám ilyen. Még él. Egyszerre tud kedves lenni és undorítóan visszataszító idegbeteg agresszív is. Nagyon megalázott gyermekkoromban, végigüvöltötte velem az egészet, apámat nem is ismerem.

Egyfajta távolságtartás és gyűlölet van feléje. Sokat megtett értem, de nagyon megalázott, és megaláz a mai napig ha olyanja van. Ha meghal azt fogom érezni, hogy remélem olyan helyre került ahol végre lenyugszik és minden rendben van. Sajnálni is fogom, de egy megnyugvás is lesz bennem.