Mi lehet az oka, ha valakit mindenki levegőnek néz, vagy szabadulnának tőle?

1 és 3

Nos igen, ebben is lehet valami, csak kicsit furcsának érzem, hogy szavak szintjén mindig dicséreteket kapok, meg állítólag jól fogalmazom meg a dolgokat, értelmes vagyok, nincs hozzám hasonló, aztán a tettek már mást sugallnak. A "mindegy kivel beszélsz, csak velem ne", "mindegy hol vagy, csak itt ne legyél" kifejezetten sértő, főleg a szép szavak után. Olyan üres hazugságnak hat mindegyik. Szeretnék benne hinni, vagy abban, hogy értékes ember vagyok, de a tettekkel mindig azt igazolják, hogy ez nincs így. És ez bánt, mélyen belül bánt. Miért teszik ezt? Miért nem tudok egyszer ebből kikerülni?

5.

Online a többség képes egy beszélgetés közepén otthagyni, és utána sem reagál. Élőben pedig... sok-sok felszínes beszélgetés, akár 5-6 éven át is úgy, hogy a végén semmit nem tudok róla és ő sem rólam. Ennek mi értelme van? És amint vége az adott helyzetnek, onnantól nem is látom viszont, akivel beszélek, mintha megszűnnék létezni. Nagyon zavar, mert olyan, mintha nem lennék több a világon, mint valami idétlen mellékszereplő, aki kell a dramaturgia kedvéért, de amúgy nem számít. És ezt elfogadom nagyon sok esetben, de hogy mindig? Egy közelebbi ismerősöm sincs, és úgy érzem, hogy nem is lesz.

Ez a jelentéktelenség, "te nem számítasz" attitűd sokáig nem zavart, "ilyen a világ"-gondoltam akkor, de nagyon sok év magány, egyedüllét, csend, kommunikáció nélküli élet után elkezdett kikezdeni belülről. Ha magamat adom nem jó, ha felveszek 1-1 stílust az sem jó, igyekszem állandóan javulni, törekszem a pontosságra, próbálok érdekes lenni, állítólag a humorom jó és egyedi... Akkor mégis miért nincs senki, aki a barátomnak mondhatnék? Ennél többről már nem is álmodom pár éve.

És látom, ahogy másoknak ilyen problémája nincs, tehát a hiba bennem van. De pontosan mi az? Néhány esetet még elfogadnék, mondván balszerencse vagy épp így jártam, de hogy mindig ez történik? Ha meghalnék, azt nem nagyon venné észre senki, mert nem számítok. (Oké, ez így nem igaz, a rokonaim észrevennék). De mikor távolabb éltem tőlük, még nekik is bőven elég belőlem heti egy rövid beszélgetés, vagy még annyi sem. Egyszerűen érzem azt a kis lenéző megvetést mindenkitől, hogy én nem érek annyit, mint a többi ember, sokszor olyan, mintha meg sem hallanának, nincs kihez beszéljek.