Aggódom, van aki kijött már ebből? Ki lehet ebből?

Szerintem ez nem önsajnálat, nem picsogás, hanem több párhuzamos probléma fut össze most az életedben. 1) A feleségeddel a kapcsolatod durván megromlott, az évek során nem együtt, egymást támogatva, egymás mellett haladtatok, fejlődtetek, hanem egymástól elfelé, és ez a hétköznapokban sokszor nem látszik, de egyszercsak felnézel és egy vadidegen ül melletted, akivel már nem szívesen vagy. Beszélgetés itt már önmagában nem segít, bár valahol el kell kezdeni, első körben mondjuk az is kérdés, hogy ő hogyan érez. Ha bármelyikőtök érez még hajlandóságot és esélyt a kapcsolat megtartására és ezért tenni is hajlandóak vagytok, akkor párterápia, mert ilyen problémákkal ez egyedül már nem nagyon oldahtó meg. 2) Munkád: kapsz pszichológiai segítséget? Ilyen jellegű munkáknál normális országokban van folyamatos pszichológiai, mentális támogatás, x évenként pozícióváltás, sabbatica stb., mert durván ki lehet égni, mentális problémákat, depressziót, pánikbetegségeket okozhat. 3) A legtöbb embernél megjelenik valmailyen formában a kapuzárási pánik, amolyan egzisztenciális mélypont, hiszen ma már 50 évesen hiába van mögöttünk egy egész ledolgozott élet, felnevelt gyerekek stb., előre nézünk és azt látjuk, hogy jön még rossz esetben 20, jó esetben 30 év, ebből még kb. 15 évnyi munka és bepánikolunk, hogy ezt így már nem akarjuk tovább csinálni... na de akkor hogyan tovább? 4) Erre ritkán gondolnak, de a férfiaknál is van menopauza, még ha nem is olyan látványos mint a nőknél, és a hormonális változatok hasonló depresszív hangulatot, életuntságot tudnak okozni, úgyhogy én a helyedben csináltatnék egy hormonvizsgálatot is (amúgy sem árt már ebben a korban évente-2 évente egy komolyabb kivizsgálás/szűrés csomag).

Nincs olyan barát, családtag, akivel ezekről ŐSZINTÉN tudnál beszélni? Rengeteg önfejlesztés, önmagaddal őszinte elbeszélgetés, a problémák szétszálazása, azokra megoldási lehetőségek felvázolás (akár napló, konkrét listák, tervek írásával) stb. is segíthet, de én hosszú távon mindenképpen szakembert ajánlanék a probléma összetettsége miatt. Az itallal vigyázz, nagyon gyorsan be tud szippantani. Kitartás!!! :-(

Bár én fiatalabb vagyok, mint te, és gyerek sincs, most ugyanígy éreztem magam, egy utazás alatt volt időm és lehetőségem elgondolkozni az életemen, és megdöbbentett, hogy hogy lettem ilyen komformista, hogy lett abból az emberből, aki tizenévesen egy jobb élet reményében fogta magát, és elköltözött otthonról egy darab bőrönddel a teljesen ismeretlenbe egy olyan, aki beletörődik a szarba és nem változtat semmin, mert az kényelmes.

Én úgy döntöttem, hogy visszatalálok a tizenéves, életigenlő énemhez, az ellaposodott kapcsolatot lezártam, először nem örült neki az exem, még pár héttel utána is mondta, hogy bbeszéljük meg, javítsuk meg, de szerintem az, hogy ahogy te is mondtad, már inkább voltam bárhol máshol, mint otthon, elég jó jel volt ahhoz, hogy belássam, hogy ez így már nem jó. Pár héttel a szakításunk után (nem zártam ki az életemből, mert felnőtt emberek vagyunk, és egyébként szerintem nagyszerű ember, emberként még mindig szeretem, és a legjobbat kívánom neki) ő megköszönte nekem, hogy "szabaddá tettem", azt mondta, hogy szeret és mindig szeretni fog, de azt belátja, hogy kettőnk közt ez valamiért nem működött, és jobb lesz nekünk magunkban, vagy valaki mással, neki meg soha nem lett volna ereje szakítani, mert nem tudott volna megbántani.

Ezen kívül tervezem az országváltást, még csak ott tartok, hogy lefordíttattam a végzettségeimet igazoló papírokat angolra, meg jelenleg várok visszajelzést pár munkahelyről, keresem az új állásomat, de máris annyira izgalmas minden, azt érzem, hogy újra élek.

Én a helyedben elválnék, ha már nem szívesen mész haza. A nagylányod is nyolcadikos, biztosan megviseli majd, de elég nagy már ahhoz, hogy megértse. Lehet, hogy megbánod, lehet, hogy szarabb lesz a feleséged nélkül, de akkor még mindig megpróbálhatod megkeresni, elmondani, hogy megbántad és vissza akarod csinálni, viszont, ha ki se próbálod, hogy milyen, akkor semmi sem fog változni. Lehet, hogy rosszabb lesz és megbánod, de az is lehet, hogy jobb lesz. Ezt csak úgy tudod meg, ha megpróbálod.

Illetve írtad, hogy nagyon stresszes a munkád, ez is lehet probléma. Azt olvastam, hogy érdemes bizonyos időközönként váltani, szóval nem úgy élni, mint a szüleink, hogy elkezdtek dolgozni valahol, valamilyen szakmában, és onnan mentek nyugdíjba, hanem pár évente váltani, ha lehetséges, akkor nem csak munkahelyet, hanem foglalkozást is. Nálad ez nem opció? Ha már annyira utálod az egészet, hogy iszol is, miért nem nézed meg, mik a lehetőségeid? Lehet, hogy el tudnál végezni levelezőn valamit, aztán nyugodtabb állásod lenne. Az ember idővel változik, ha ez jó munka volt számodra 10-15 évig, de mostanra megváltoztál, és már nem az, akkor ideje váltani.

Igazából semmi nem gátol meg abban, hogy visszatalálj ahhoz az emberhez, aki még szeretett élni, csak te magad, meg a félelmeid.

Itt több dolog is van, ami probléma. Megromlott a házasságod, nem érzed jól magad a bőrödben, és talán a munkád is rátesz erre. Nem tudom mit dolgozol, ha orvos vagy, akkor nyilván nem nagyon van esély arra, hogy válts, így ezt nem írom. De, ha pl rendőr vagy, akkor simán válthatsz 50 évesen is.

A feleségeddel meg próbálj meg beszélni erről, és próbáljatok meg elmenni párterápiára is. Egy próbát megér.

Ha nem megy úgy sem, akkor válj el, mert olyan kapcsolatban maradni amiben nem vagy boldog nincs értelme. A gyerekeidet válás után is tudod támogatni, ezen kívül a te gyerekeid már nem is olyan kicsik, hogy ne értsék meg a dolgokat. Ugyanúgy fogsz tudni velük találkozni, beszélgetni, anyagilag támogatni őket, stb.

Ha nem mersz lépni a komfortzònábòl, akkor előbb-utòbb a néhai ivásbòl mindennapos lesz, és alkoholista leszel. Ez az egyszerűbb út. Te döntesz.