Hogy lehet ennyire ítélkező a társadalom a halálnál, a gyászban?

Mindenhol azt olvasom, hogy mennyire magánügy, de azért a beszólások mennek, ugyanúgy, mint régen. Csak míg régen azért, ha nem gyászolt valaki, most meg azért, ha igen.

Nekem az édesanyám halt meg. Nem a tengerimalacom, bár azt is megsiratom. Az édesanyám. Fiatal volt, és én is.

Azt se tudtam, hogy állok meg a lábamon a temetésén. Nem hisztériáztam, egyszerűen csak beszűkült a tudatom, és végigzokogtam az egészet. Nem emlékszem semmire, azt se tudtam, ki jött el, meg ki nem. Annyit tudtam, hogy csak a koporsót látom, meg zokogok.

Apukámra támaszkodtam, nagyon hangosan zokogtam. Kísért, hogy ne essek össze.

Erre mit kaptam utána? "Aki igazán gyászol, az nem sír hangosan, hanem belül zokog. Ez csak hiszti. Apád helyében nem engedtem volna meg."

Ezután 1 év 8 hónapig gyászoltam, FEKETÉBEN. Na, itt elszabadult a pokol. Mekkora képmutatás, nem a ruhával gyászol az ember, miért álszenteskedek, ha amúgy nem veszek fel soha feketét, mit akarok, tán figyelmet, stb, stb."

Egyedüli gyerek vagyok, lány. De annyira szemét, aljas módon még senkibe nem láttam beleállni, mint akkor belém. A legszentebb, legfájóbb érzéseimben.

És ezt olvasom most sok helyen a neten is, tehát vannak még ennyire szemét, aljas, m o c s o k emberek.