Ha spórolnod kell a megemelkedett árak miatt, mi az amiről tartósan lemondtál? Lelkileg hogyan érint az alacsonyabb életszínvonal? Ha van gyereked, mindent meg tudsz neki adni amire ténylegesen szüksége van?

Se nasit,se üdítőt nem veszek már, húst is ritkán eszek, edzeni se járok. Moziba havi 1x szoktam menni, de lehet erről is lemondok, pedig imádom. Nyaralás is kilőve (eddig sem a Seychelle-szigetekre jártam). Jóval kevesebbet tudok félretenni, szomorú is vagyok emiatt. Nem vagyok túl pozitív a jövőt illetően. Az állásom viszont stabil, szeretem a munkámat, hitelem nincs. Gyereket nem tudom hogy mikor lenne ideális vállalni- egyáltalán lesz-e olyan, hogy ideális.

32N

Spórolás még: Neo-ról átszoktam e-cigire. Egyszer került sokba (kb. 25000 volt az eszköz, meg a kezdőszett), azóta max. havi 2000-ből kijön bele a folyadék, meg párnaponta fel kell tölteni, de azt nem számolom.

Beszüntettem az edzőtermet. Igazából sosem végeztem erősítő edzést, csak azért jártam oda, hogy télen, mikor rossz idő van, akkor ne a hidegben, esőben kelljen futni, vagy sétálni. Hát most télen simán kimentem inkább a szemerkélő esőben kettő fokban, mert az ingyen van, plusz még tömeg se volt.

Húst eddig se ettem, viszont most már sajtokat nem igazán tudok megengedni magamnak (még trappistát se), a nem árstoppos tej horroráron fut, árstoppos meg nincs, a növényit meg nem szeretem, tojás pedig alig van, ami van, az drága, az árstopposat elkapkodják, szóval akaratlanul váltok át szép lassan vegán étkezésre a vegetáriánusról. Ezzel csak annyi a problémám, hogy a zöldségek viszont szintén iszonyú drágák, bár még mindig olcsóbbak, mint mondjuk a sajtos-tejfölös tészta, de így próbáljon meg egészségesen étkezni a paraszt. Kérem vissza azokat az időket, mikor hó végén lecsót ettem egy hétig háromezer forintból. Imádom a lecsót. Aki mindent eszik, az egyébként hogy oldja meg, mi most a legolcsóbb kaja? Mert pár éve még a sajtos-tejfölös tészta, grízes tészta, rizs+bármi, rakott dolgok filléres dolgok voltak, aztán most látom, hogy tészta 500 forint alatt nincs, rizst a múltkor 700-ért kaptam, paprikás krumplin kívül egyetlen dolgot sem tudnék mondani.

Az autóm másfél hete kelt el. Az elmúlt pár hónapban már inkább bicikliztem, az kalóriával megy, nem benzinnel, meg mostanra már erős különbség van a tankolás, meg a 10 ezres bérlet közt, de még utóbbit is meg lehet spórolni, ha az ember biciklizik. Ezt nem érzem nagy érvágásnak, igazából sosem szerettem vezetni, mindig szükséges rossznak tartottam, csak kocsival 20 perc a munkahelyem, BKV-val meg 70. De egyébként élvezem a BKV-zást, magát a tényt, hogy nem nekem kell a forgalomra figyelni, hanem ezt elvégzi más és abban az egy órában én zenét hallgatok, ábrándozok, olvasok, stb.

Nem érzem azt továbbra sem, hogy rosszul élnék. Aggasztó a tendencia, ez tény, de nincs olyan, hogy hó végén ne lenne pénzem megvenni valamit, vagy, hogy meg kellene vonnom magamtól a falatot, vagy gáz lenne kifizetni a lakbért. De úgy gondolom, az tud spórolni, akinek van miből, aki tud lejjebb adni, ha kell, anélkül, hogy egészségtelenül élne, vagy nagyon romlana az életszínvonala. Engem inkább az érdekel, hogy aki mondjuk minimálbért keres, és eddig is lemondásokkal teli életet élt, az az abszolút minimumból mit tud még elhagyni? Szerintem már vagy eljött, vagy közel van az a pont, amikor az eddig szobát bérlők most szobatársat fogadnak, és így már csak ágyat bérelnek gyakorlatilag, az eddig olcsó kajákat főző ember olyan megoldásokhoz folyamodik, mint amit anyámtól láttam gyerekkorom legsötétebb éveiben (főtt krumpli rántott párizsival, reszelt párizsiból, vagy löncshúsból készült "milánói" tészta, meg ilyenek), éjjel nem húzod le a wc-t, limitálod, hány percig zuhanyozhatsz, inkább három pulcsiban, pléddel a hátadon ülsz otthon, de nem gyújtasz be... Nyomor. Szegénységben nőttem fel, láttam olyan dolgokat, amik szerintem nem kellene, hogy megtörténjenek egy emberrel, és most azt látom, hogy ide megyünk vissza. Persze, mindig voltak, akik döngölt padlós lakásban éltek, meg akik üres tésztát ettek, de nem mindegy, milyen az arányuk a társadalomban.

Ezelőtt is családszinten odafigyeltünk, hogy mire és mennyit költünk, most azonban még inkább ez a jellemző ránk. Lekopogom, de rendben vagyunk pénzügyileg, tehát nem azért mondtunk le a mindjárt-részletezem-mikről, mert nem engedhetjük meg magunknak, hanem olyan szinten elszálltak az árak, hogy 1) fel is húzzuk néha magunkat rajta, 2) abszolút nem éri meg.

Az erőnléti edzőmről: közvetlenül a Covid előtt kezdtem hozzá járni, de el is költözött (egy 4x nagyobb helyre, és az árak a vírus, illetve az új hely miatt is ugrottak, és azóta még az infláció is rátett egy lapáttal), és ugye az árak sem a régiek már, valamint olyan rendszert vezetett be, hogy havonta x alkalmas bérlet van, amit nem lehet tovább vinni a következő naptári hónapba, egy napot sem, és félhavi sincs. És nem érné meg nekem, mert tudom, hogy hiába az a legalacsonyabb szám, nem tudnám kellően kihasználni. Szóval most itthon, közel sem olyan effektíven és intenzíven, de csinálom az ottani gyakorlatokat, pár eszköz meg is van hozzá.

Különféle termékekről; például chips és egyéb nassolnivalók, magasabb gyümölcstartalmú (rostos) üdítők. Nagy ritkán veszünk belőlük, de tényleg elenyésző. Emellett jóval kevesebb húst és gyümölcsöt is, utóbbit szinte csak akkor, ha akciós. Jobban meggondoljuk, hogy miket vásárolunk, azokból miket készítünk, hogy minél kedvezőbben jöjjünk ki belőle.

A helyi, kínai büféről. Régen sem jártunk oda valami sokat, csak, ha se anya, se én nem tudtunk érdemben főzni, így beugrottunk, kértünk elvitelre és kapásból meg volt oldva több étkezés. Alig volt 1000,- fölött a nagy adag, ami vagy kettő termettebb étkezést pipáltatott ki, vagy 3 átlagosat. És finom, meg laktató is volt. Év elején voltunk bent 2x, és az árak is majdnem duplázódtak, a mennyiség nem drasztikusan, de észrevehetően csökkent, és már az ízek sem voltak a régiek.. Nagyon sajnálom őket, messze ők is voltak a kedvencek, csak közben ez így már nem igazán éri meg nekünk.

Nincsen gyerekem, attól messzebb nem is lehetnék, de ilyen körülmények, árak mellé még annyira sem szeretnék.

Az árakat, a drágulást pedig legtöbbször nettó p0fátlanságként élem meg, egyetemista szemmel pedig végképp. A szüleim a hétvégi nagybevásárlást végzik, én pedig a hétközbenit (=pékség), és őket is egyre jobban megviselik az árak, főleg, hogy anya tanár.. Néha már szinte szorul el a torkom, amikor mondják, hogy régen bőven 10k-ból megvettek mindent és egy kis nasit, ma annak a töredékéért (!) költenek 20-30k-t. És ez nagyon nincsen rendben.