Miért van az, hogy vannak emberek, akik kellő bátorsággal, idegen/kihalt helyeket is szívesen felfedeznek, más meg attól megrémül, ha valahol elbóbiskol, majd valaki felébreszti? Mitől függ ez?

Nem egyforma az idegrendszerünk, és az ingerküszöbünk. Ez millió dologtól függ, genetika, tapasztalatok, neveltetés, mentalitás, stb.

Egy szorongó tinilány, és egy vadászpilóta is át tud élni pánikrohamot, de utóbbiból nehezebben lehet kihozni.

Értem, hogy mit akarsz kérdezni, de nem jó az elbóbiskolós példa. Az nem függ össze a bátorsággal meg a felfedező hajlammal, hogy mennél célirányosan egy helyre, időpontra is mondjuk, elalszol a járművön, és az egész dugába dől. Az, hogy vki szeret helyeket felfedezni, amikor ráér, nem azt jelenti, hogy örülnie kell akkor is, ha mondjuk munkába igyekezett, baráti programra, és ahhoz képest a halál f.szán köt ki.

De amúgy tényleg nem vagyunk egyformák, ennyi a magyarázat. Én szeretek pl. eljárni szórakozni, koncertekre, éjszakába, egyes embereknek meg ez kínzással érne fel. Én könnyen felbosszantom magam apróságokon is, más meg olyan, mint a Buddha. Nem folytatom a sort, a végtelenségig lehetne írni példákat.