Nagyon egyedül érzem magam. Szerintetek mi a baj velem?

Leírnám az egész történetemet mert szerintem így tudtok a legjobban megérteni.

Anyu és apu nem voltak házasok amikor megszülettem.

Fél-egy éve ismerték egymást talán mikor velem terhes lett anyu.

Apu egy alkoholista, züllött, kiabálós elmebeteg volt.

Anyut ütötte verte amikor terhes volt velem azért,hogy ne szülessek meg. (Anyu elmondása szerint)

Mivel anyunak elege volt apuból és nem akarta magát általam hozzákötni ezért elakart vetetni, csak aznap amikor történt volna az abortusz akkor felhívták a kórházból,hogy elkeverték a kartonját és újra kellene minden vizsgálatot csinálni,hogy elvégezhessék a műtétet.

Így maradtam életben.

Van egy 20 évvel idősebb bátyám aki születésemtől gyűlölt.

Anyu szerint azt mondta amikor először meglátott,hogy pinokkió vagyok meg zabigyerek.

Mielőtt anyu meg apu megismerkedtek azelőtt kb fél évvel vált el anyu a férjétől aki az akkor 19 éves tesómnak az apja volt.

Tesóm nagyon féltékeny volt apura és zavarta,hogy ott él anyával ezért ő is sokszor odahozta az ő apját amiből irtózatos ordibálások voltak.

Tesómnak akkor már volt családja, de mivel nem volt saját lakásuk ezért odaköltöztek anyuhoz a feleségével meg a lányával.

Így születésemtől 2 éves koromig így teltek el a napok.

Ordibálással.

Tesóm lányával sokáig nem beszéltünk a családi dolgok miatt de pár hete írogatunk egymásnak és hát ugyanúgy szenved a régi dolgoktól ahogyan én.

Ugyanúgy C-PTSD diagnózist kapott ahogyan én.

Mesélte,hogy volt olyan,hogy mi éppen játszottunk a szobában amikor az ő apja (vagyis az én tesóm) meg az én apám egymást kergették ordibálva a késsel meg megakarták ölni egymást.

Én ezekre nem emlékszem. Nincs egyetlen emlékem sem csak amit anyu elmondott meg amiket most tesóm lánya.

Arra emlékszem viszont,hogy az utcán is verte apu anyut amikor ott voltam vele. Meg ordítozott.

Volt olyan,hogy apu idegbajt kapott és anyu szeméhez vágta a hintőporos dobozt és anyunak levált a szemlencséje. Akkor műtötték meg és azóta szemüveges.

Emlékszem,hogy sokáig bepisiltem kiskoromban meg lefordultam éjjelente az ágyról és a földön keltem fel.

Apuval egyszer találkoztam 2 éve és akkor mesélte,hogy engem senki nem szeretett a családban kicsiként.

Volt olyan,hogy 2 év körül lehettem és tesóm feleségével meg a lányával sétáltunk a forgalmas utcán. A lánya kezét fogta de apu elmondása szerint az én kezemet nem fogta meg senki. Ott kullogtam egyedül mögöttük.

Emlékszem arra is,hogy voltak plüss játékaim és tesóm felesége mindig elvette tőlem őket,hogy az a lányának a játéka. Bezárta az ajtót,hogy ne tudjak kijönni és elvenni a játékomat.

Apu buszsofőr volt és mivel anyu korán visszament dolgozni ezért nem volt aki vigyázzon rám.

Sokszor apuval mentem hajnalok hajnalán busszal.

Apu elmondása szerint “ágyat bontott” az üléseken nekem és ott aludtam.

Aztán egy éjjel amikor apu kocsmában volt akkor anyu összepakolta a cuccainkat és legyalogoltunk a sötétben 10km-t a mamához mert busz már nem ment.

Mivel az erdőn keresztül mentünk ezért nem volt rendes világítás és anyu esett kelt. Eltört a szemüvege is.

Erre viszont emlékszem tisztán.

Sokszor jött apu hozzám látogatni de anyu nem engedte,hogy elvigyen. Mindig sírtam…

Ezekre már mind emlékszem.

Egyszer odajött a suli kerítéséhez amikor elsős voltam és adott be nekem cukrot és azt mondta mennyire szeret és én nagyon sírtam.

Aztán rá 1 évre lemondott volna rólam 10.000Ft-ért,hogy anyu új férje a nevére vehessen.

Aztán ő sem akart egy idő után a nevére venni.

Úgy érzem engem senki nem akart ezen a világon soha.

Nem tudok beilleszkedni a munkahelyemen sem mert állandóan minden szarért bocsánatot kérek és ezzel idegesítem a munkatársaimat.(jogosan)

Sokszor kaptam pánikrohamot az egyetem alatt is és kórházban is többször voltam.

Manapság kezdem azt érezni,hogy kezdek teljesen becsavarodni.

26 évesen tele vagyok adóssággal, nincs párom és egy csőd vagyok.

Jelenleg Ausztriában dolgozom irodában de itt is rettenetesen egyedül érzem magam. Nincs senki akivel beszélhetnék vagy akit érdekelnék. Úgy érzem,hogy mindenkit addig érdekelek amíg megoldást találok az ő problémájára vagy támogatom lelkileg.

Aztán mikor rendbe jön akkor már nem kellek.

Miért vagyok ilyen nyomorúságos?

Egyszerűen nem tudom a múltat sem kitörölni a fejemből.

Úgy érzem elmebeteg vagyok….

Mit gondoltok rólam?

L