Aki autista felnőtt, és teljes életet él, annak kisgyermekként milyen tünetei voltak ha elmondták neki, vagy ha emlékszik, ilyen 2-5 éves kor körül?

Anyukámnak először a kölyökhajón szóltak, mikor rajztesztet csináltak, hogy valami nem oké, mert a koromhoz képest 4-5 évvel idősebbek fejlettségi szintjén vagyok.

Mikor új helyre költöztünk, teljesen összeomlottam, hetekig nem lehetett levenni rólam a pizsamát. Volt, hogy ráöltöztettek és úgy mentem oviba.

Akkoriban nem volt olyan bevett szülők körében az ilyesmit komolyan venni vagy bármit kezdeni vele, szóval anyukám elfogadta egy véleménynek.

Oviban már tudtam olvasni, nem érdekeltek a többiek, nem játszottam velük, ez is egy intő jel volt. Nem féltem tőlük, csak nem találtam őket érdekesnek. Nekem inkább a magas intelligenciában nyilvánult ez meg, előrébb tartottam, mint a többiek és emiatt untam is őket.

Első osztályban egy madárhatározó képes lexikont hurcoltam magammal, mert a biológia volt a mániám és minden élőlényt be akartam azonosítani. Ezért is szóltak a tanítónőim, el is vették a könyvet tőlem, hogy menjek játszani, de nem hagytam abba a bőgést és inkább visszaadták. :D

Ezekre emlékszem. Tiniként/felnőttként már csak azt éreztem, hogy bár beilleszkedni tudok, nem érzem úgy, hogy megértenének mások és őszinte lehetek velük. Viszonylag későn lett párkapcsolatom is (17 évesen) először. 13-14 éves koromtól udvaroltak nekem, de nem éreztem úgy, hogy emberekkel akarok foglalkozni.

Beszélni nagyon hamar megtanultam, hintázni viszont nem, és nagycsoportban jöttem rá, hogy hogyan kell futni.

Az olvasás már óvoda végén ment, állandóan egy geológia könyvet olvastam, mindent tudtam a földrengésekről, viszont semmi másról nem akartam beszélgetni.

Egyszer véletlenül derült ki harmadik körül, hogy egyik osztálytársamnak se tudom a nevét. Egyáltalán nem érdekeltek az emberek, a gépekért, elektronikáért viszont teljesen oda voltam.

Mivel nem értettek engem, nem szóltam senkihez, ezért sokat bántottak. Gyakran keveredtem verekedésekbe, otthon néha dührohamaim voltak, olyankor mindent összetörtem magam körül.

Mindig mindenhova ugyanazon az útvonalon mentem, és csak egy pohárból tudtam nyugodtan inni.

Ha intelligencia tesztet csináltattak velem, azon rendre szokatlanul magas értékeket értem el, mégis hülyének éreztem magam: nem értettem az ugratást, a vicceket, minden köznapi témát untam. (ez megmaradt most is)

Onnantól kezdtek a dolgok jobbra fordulni, mikor gimi után szakközépbe kerültem. Végre voltak érdekes tárgyak, volt miben jó legyek.

Sokminden történt azóta, rengeteget dolgoztam diákként, direkt tréningeztem magam a társasági viselkedésre. Fősulit végeztem, jó munkám lett és saját életem. Még idővel párkapcsolatom is.

Egyedül ha valamilyen sportba belefogok, az nem szokott menni. Nem tudok mit tenni, valahogy ügyetlen a mozgásom. Élvezetből csinálom, és az pont elég.