Van olyan ismerősöd aki öngyilkos lett? Mit éreztél mikor megtudtad?

Egyik régi általános iskolás fiú osztálytársam, még úgy nagyjából haverok is voltunk, kb. 21-22 éves korában felakasztotta magát. Többször is próbálkozott előtte már korábban, mindig sikertelenül. Mindig azt mondogatta, hogy "egyszer úgyis sikerülni fog". Labilis volt. Megromlott a kapcsolata a feleségével, aki otthagyta őt. Pici babájuk is volt már, a lány vitte magával. A srác meg nem bírta a nyomást és hátrament a melléképületbe...

Mit éreztem amikor megtudtam? Nagyon sajnáltam. De tényleg nagyon. Viszont valahol számítani lehetett rá az előzmények miatt. Sajnálom, hogy nem hallgatott senkire és nem kért még idejében szakszerű segítséget.

Szomorú tény: Az egész nagy temetőben éppen az édesapám mellé került a sírja. Közvetlen mellé. Így, mikor kimegyek apumhoz a temetőbe, az ő története is mindig eszembe jut és ilyenkor mindig bennem van az az érzés, hogy "Ejj, Csabi, Csabi, miért csináltad ezt magaddal, ennek nem lett volna szabad így megtörténnie..."

Volt egy távoli rokonom, aki öngyilkos lett. Mikor megtudtam, olyat éreztem, amit manapság nagyon nem illik hangoztatni, de attól még így van: megnyugodtam, hogy végre a helyére került. Értelmetlen volt az élete, világéletében csak vergődött, de senki sem tudott segíteni rajta, mert meg volt róla győződve, hogy ő mindent tökéletesen tud és csinál, neki nem kell segítség. Ám mikor egy hideg novemberi reggelen a vonat elé feküdt, megnyugodtam, hogy egyrészt nem okoz több kárt, másrészt nem fog egyedül megfagyni a viskójában, hogy aztán majd csak tavasszal, szag után találják meg a felpüffedt, lefosztott hulláját.

Van, hogy ez a maximum, amit egy életből ki lehet hozni: az, hogy nem okozol több kárt annál, amit már megtettél. Ezt is el kell ismerni valahogyan. Én ezt úgy tettem meg, hogy mivel a családból senki sem vállalta, ezért én intéztem a temetését úgy, hogy olyan végtisztességet kapjon, mintha rendes ember lett volna.