Miért van az, hogy nem tudom senkivel megbeszélni a lelki problémáit, kizárólag egyedül tudom megoldani sírás útján?

Nekem is jól esik/esne kibeszélni valakivel a lelki dolgaim. A párom nem egy beszédes-lelkizős típus, amint elkezdem mesélni neki a dolgaim, elkezd mással foglalkozni. Hiába kérem hogy figyeljen rám, annyit felel, hogy "hallak így is". De ez nem elég természetesen nekem.

Van egy legjobb barátnőm, akivel olyanokat is meg tudok beszélni, amit a párommal nem szívesen osztok meg, vagy nem tudom elmondani. Ő már sok mindenben segített, gyakran viszont elég ha csak elmondom szóban valakinek. Viszont látszik egy idő után rajta, hogy kezd megtelni azzal, hogy átadom neki a problémáim. Ez így nem jó, így ezt is abbahagytam, nem akarom lelki szemetesládának használni, hiába ajánlja fel mindig hogy bármi van, keressem bizalommal.

Mostanában képregénybe kezdtem rajzolni a lelkizésem. Naplót utálok írni, nem az én műfajom. De kifesteni, kirajzolni magamból a nyomorom jól esik, sőt segít néha komikusan felfogni az egészet.

Próbálj ki valamilyen művészeti formát. Írás, zene, rajz, szobrászat, kötögetés, bármit.

Mert itt vagy :

Magyarország

Szia, én is pont így vagyok. Én elkezdtem leírni az érzéseimet. Szinte ugyanolyan jó érzés van utána, mintha elmondtam volna valakinek, és meg azt sem kell éreznem, hogy mások terhere voltam, mert emiatt mindig szegyenkeztem.

Szóval nekem ez jott be. Kiirom a gondolatokat, és utána kirekesztem őket, így javul a szorongasom is. Nem támasztok elvárásokat, és nincs csalódás ;)

Az írást én is alkalmazom. A legjobb dolog arra, hogy szembenézzünk belső vívódásainkkal, és oldja a belső feszültséget. De ha épp nem tudom a barátaim elérni, vagy túl személyesnek ítélem, akkor képes vagyok a kutyánknak panaszkodni. Jó hallgatóság. :D

Rájöttem, hogy tök mindegy kivel osztom meg, csak képes legyek arra, hogy szembenézek problémáimmal, és tudjak róla őszintén beszélni, és nyugalomban átlátni azt.

De erre már régen nincs példám, mert már tudom ahhoz, hogy jól érezzem magam, ahhoz senkire nincs szűkségem. Ez így kicsit "antiszoc"-nak hangzik, de meg vannak a gyerekkori barátaim, és tudom, hogy a családnál nagyobb érték nincs, de a boldogságomért egyedül én felelek, és feltölteni egyedül magamat tudom. Adni tudok belőle azzal, hogy türelemmel meghallgatok másokat, bíztatom őket és, ha kérik akkor tanácsot adok, de panaszra ritkán van okom, mert tudom eredményeimért egyedül magam okolhatom.

Mindezektől függetlenül biztosan van olyan ember, akivel őszintén meg tudnád beszélni lelki problémáid, félelmeid, csak lehet nem jó helyen kerested eddig, vagy nem vetted észre, és féltél megnyílni. De ha tiszta szívvel nyitott vagy a világra és benne minden emberre, akkor keresned sem kell, mert megjelenik akire épp szűkséged lehet.

Keress olyan témát, ami érdekel, keress hozzá közösséget, és menj el közéjük, így találhatsz hozzád hasonló embereket, akikkel megoszthatod bánatod és örömöd.