Egy rossz életszakasz után hogyan és milyen célt találtál az életedben? Mi motivált?

Nyilván hogy jobb szakasz következzen, mit lehetne erre írni? Mindenkinek magának kell megtalálnia a személyes okokat és az akaraterőt, ami megfelelő, építő cselekedetekhez vezet.

Mindenkinél megvan miért került padlóra, miket tanult belőle, tudja és akarja-e alkalmazni azokat az életére.

Én személy szerint paradox módon pont ugyanannak az elérést tűztem ki célul mint ami miatt padlóra kerültem.

Durván bele vagyok zúgva tavasz óta egy volt osztálytárs lányba, sose éreztem még ilyet, így amikor nem jött össze hogy elhívjam valahova teljesen összezuhantam, de annyira hogy konkrétan meg akartam dögleni hetekig. Aztán azóta nagyjából összeszedtem magam és eszembe jutott hogy simán lehet még esély rá hogy összejöjjek vele a jövőben, és ez motivál nem csak arra hogy vegetáljak, hanem hogy aktívan összeszedjem magam mentálisan, testileg és lelkileg is. Azóta érzek is magamon némi pozitív változást, így megyek tovább előre, dolgozom magamon folyamatosan és nem fogok lemondani róla amíg 1% esélyem is van rá hogy megtaláljuk egymást.

Ha egy problémáról tudok beszélni,az nagyon sokat jelent lelkileg.

Nem kell tanács,se vélemény mindig, csak hadd jöjjön ki és már jobban is érzem magam.

Persze van hogy ez nem működik.

Az egész életem egy hullámvasút volt eddig.

Nagyobb csalódás( nem feltétlenül párkapcsolati dolog) esetén többnyire a költözés helyretesz pár évre.

Igen,ez sem mindenkinek fér bele.

Ahogy öregszem egyre nehézkesebb vagyok ebben.

A munkahelyi változások vagy pálya módosítás is hasonló hatású nálam.

Ha egyik sem működik, akkor valami képzés, iskola leköt az időtartama alatt.

Néhány éve volt egy nagyon nehéz időszak az életemben, ami után még nem tudtam magam összeszedni.

Kívülről legtöbbször észre sem veszik rajtam az ilyesmit, mert vannak dolgok, amiről senkinek sem beszélek. Ezekre félmegoldás

ez az oldal.Nekem alkalmas arra, hogy nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek módon tudjak beszélni arról, amiről senkinek nem lehet.

Meg nem oldódik,de legalább beszélhettem valakivel róla.

És végül az alkohol.

Pár órára elfelejtek mindent, hogy másnap még rosszabb legyen.

Nekem 16-17 éves koromban volt olyan időszakom, hogy minden összejött. Tanulás, család, coming out, szerelmi csalódás. Azt hittem, hogy majd barátok segítenek átvészelni ezt az időszakot. Bennük is csalódtam, mert mint kiderült, azt akarták, hogy megnyíljak, és elpletykálhassák rólam amiket megosztok velük.

Egyrészt volt hobbim, amiben örömömet leltem, ez segített túlélni a mindennapokat.

De persze úgy nem lehet élni, hogy a célod a napok túlélése legyen. Én azt csináltam, hogy elképzeltem magamat kb. 30-35 éves koromban. Ebbe bele tudsz gondolni bármit, ami neked fontos. Család, barátok, vagy utazás, karrier, ház, autó, stb. Az motivált, hogy ha felállok, és küzdök tovább, akkor elérhetem azt, amire vágyom.

Fel a fejjel, nincs kilátástalan helyzet, mert úgy még nem volt, hogy ne lett volna valahogy. ;)

Le voltam csúszva, utáltam mindent, depressziós voltam. Állandóan ittam, és sose voltam otthon, haverokkal csavarogtam, azt hitte mindenki, hogy minden oké, közben semmi nem volt oké. Minden szürke volt, és semmi nem érdekelt, mindig az járt csak a fejemben, hogy menjek és berúgjak, mert olyankor nem tudok gondolkodni, és nem érdekel tényleg senki, csak bulizok és kész. Ha néha otthon voltam ment a balhé, szóval inkább számítógépet nyomkodtam és volt, hogy egész nap zenét hallgattam, depiset. Úgy éreztem, hogy belül kettészakad a lelkem, de kívülre azt mutattam, hogy semmi baj, csak fáradt vagyok. Nem voltam alkoholista, csak tényleg sokat ittam viszonylag. Egy haver próbált nekem észt adni, ráébreszteni, hogy ez nem én vagyok, keljek fel.

Pontosan mi bajom is volt? Utáltam a közösséget ahova mindennap be kellett járnom, gyűlöltem az egész élethelyzetet, utáltam azt ahol laktam, és gyűlöltem magamat amiért viszonzatlanul, reménytelenül, rohadtul szerelmes voltam akkoriban. Főleg ez az utóbbi készített ki teljesen. Hatalmas kisebbségi komplexusom volt, azt éreztem, hogy mindenki valaki, csak én vagyok senki. Az utolsó, a semmi, a jelentéktelenség, akire soha senki nem gondol, és nem fontos senkinek. Rengeteget hallgattam Deniz - Isten számol című zenéjét, és belül sírtam, de kívülre nem tettem meg csak maximum elalvás előtt, egyedül a sötétben.

Aztán jött a szilveszter, és az volt az újévi fogadalmam, hogy összeszedem magam, ha nem is teljesen, de legalább a depis zenéket leteszem. Összejött. Közben megismertem valakit, összejöttünk, de az komplett idiótàt csinált belőlem, és mellette még nagyobb kisebbségi komplexusom lett, ami már kívülre teljes mértékben látszott. Több év kellett mire bevallottam magamnak, hogy kisebbségi komplexusom van, és muszáj felàllnom. Az idióta után egy félévet voltam egyedül, és megismertem egy másikat. Na az még nagyobb barmot csinált belőlem, leköltöztem hozzá, csicskàztam neki, de semmi nem volt neki elég, állandóan hülyének nézett és uralkodni akart rajtam. Nagy hezitàlàsok után kitettem, és közben végre kikerültem abból a közösségből amiből a depresszióm eredetileg fakadt, és leépített engem egy balhé miatt az összes haverom is. Lett egy elhatàrozàsom, és azt mondtam, hogy innentől mindent kipróbálok. Úgy éreztem, hogy a felhők nagy része eltűnt a fejem felől, megvolt a kisebbségi komplexusom, de néha-néha félre tudtam tenni. Jóval kevesebbet ittam. Kimentem Németországba is pár hónapra, és megismertem még egy embert, vele elég laza "kapcsolatunk" volt, de lelkileg elfàradtam mellette teljesen, és a kisebbségi komplexusom már olyan szintre emelkedett, hogy nagyon sokat csak emiatt veszekedtünk(ő egy nagyon nagyon gazdag család gyereke volt, én meg annyira nem, és nagyon egy senkinek éreztem magam hozzàképest). Végül főképp a saját komplexusaim miatt vetettem véget az egésznek. Ezek után nyalogattam a sebeimet otthon egy jó darabig. Közben szereztem két szakmát a meglévő érettségim, és a meglévő egy szakmám mellé. Pár hónap múlva a jogsit is letettem, és autót vásároltam, majd elhelyezkedtem dolgozni. Végre fontosnak éreztem picit magam, az elején szerettem a munkámat, örültem az autómnak, és annak hogy szingli vagyok, szabad vagyok. Két munkahelyem lett, és edzeni is elkezdtem, már szinte semennyit nem ittam. Szeptembertől esti iskolába is beiratkoztam, és néha még bulizni is volt időm elmenni. Pénzem is volt, nem rengeteg, de volt. Egyedül is laktam, senki nem csesztetett. Élveztem a csendet, nyugalmat. Volt nem egyszer, hogy egy 24 órás munka után szó szerint semmi miatt nem keltem fel, max enni, meg mosdóba menni. Azon kívül egésznap feküdtem, aludtam, és telefonoztam. Imádtam, hogy senki nem szól rám emiatt. Boldog voltam. Elmúlt a kisebbségi komplexusom is. Rengeteg tanultam otthon is, elkezdtem angolt tanulni például, és most már egész jó szinten vagyok.

Ez volt a kilàbalàs több év után. Azóta viszont visszaestem a mínuszba, és újra a kiutat keresem. Újra szerelmes lettem, és jól kihasznàltak megint, és belém rúgtak, szóval emiatt egy éve szenvedek, azóta meg ettől rosszabbak is történtek. A tökéletes életem romba dőlt. Már nem iszok, de nincsenek haverok, nem áll velem szóba senki, és munkám sincs. Egy alkoholista senki szintjén vagyok. Úgy érzem viszont, hogy ebből már nem lesz kiút viszont. Mikor megkérdezik mi a tervem az életemmel azt mondom, hogy nincs, mert romokban van. Egy szégyen vagyok.