Ha megkérdezték volna tőletek, hogy akartok-e megszületni, és élni, hogyan döntöttetek volna?

A születésem idejében igen. Szerettem volna megszületni az akkori időben, mentalitásban, társadalomban.

Jelen korunk világába viszont nem szeretnék megszületni.

Ha nem tudtam volna, hogy milyen életem lesz, de dönthettem volna, akkor biztosan igent mondtam volna.

Azt még nem tudhatom egyelőre, hogy a hátralevő életem milyen lesz. Ha az egész hátralevő életem ugyanúgy fog eltelni, mint az eddigi, akkor valóban kár volt megszületnem, ha viszont jobb lesz majd, akkor megérte. Ha tudtam volna a születésem előtt, hogy milyen életem lesz majd, akkor az alapján döntöttem volna.

"Ezt az életet csak valami tudatmódosítóval lehet kibírni, ami meg a lélek átmeneti halála."

Ez hülyeség. Az emberek többsége nem használ tudatmódosító szereket. Nekem is szar az életem, mégis mindig tiszta tudattal küzdök.

"Az emberek göbbsége nem használ tudatmódosítót"

Tapasztalatlan vagy drága hozzászóló. Ha ezután se nyílik ki a szemed, hogy észrdvedd, akkor pedig buta is vagy.

Igen. De a fő okom nem az, hogy szeretek élni (akkor ezt nem tudhattam). Hanem az, hogy tervezett baba voltam. Anyukám minden vágya az volt, hogy babázhasson. Csomó kis ruhát varrt, mielőtt megszülettem, annyira várta, hogy abba öltöztessen. Késői gyerek voltam, az sem volt biztos, hogy sikerül egyáltalán, de nagyon szerette volna. Így nyugodt szívvel tudom azt mondani, hogy igen, meg akarnék születni akkor is, ha ez rajtam múlt volna. :)

Ha viszont ez őt nélkülözésbe kergette volna, akaratlan lemondásokba, az életébe került volna vagy az élete értelmébe... Nem, nem hiszem, hogy meg akarnék születni, ha utólag dönthetnék. Ez nem jelenti azt, hogy meg akarnék halni, hiszen addigra, hogy van saját önálló gondolatom, tulajdonképpen már mindegy. De biztos, hogy nem kellene az életem (amit akkor meg sem tapasztaltam még, azt sem tudtam, hogy jó-e) egy másik ember élete és boldogsága árán. Aki már él és tudja, milyen az élet.

Nem akarnám a saját életem olyan áron elkezdeni, hogy valakiét megkeserítem, megbélyegzem. És bár ezt soha, senki nem tudja eldönteni magának, számomra lemondani dolgokról, amik igazán el sem kezdődtek, sosem volt nagy áldozat. Ha már benne van az ember, tudatának abban, hogy mit veszíthet maga is, nos akkor nehéz. De 2 éves korom előtt azt sem tudtam, hogy ki vagyok. Nem emlékszem semmire. Szó szerint semmire. Az első emlékem a függöny mintája az új otthonunkból, ahova a harmadik szülinapomon költöztünk be. 🤷‍♀️