Zzákutcában van az életem?

Egy nagyon kis vidéki faluban nőttem fel, kb 0 szocializációs lehetőséggel, ahol a falu férfitagjainak 80%-a alkoholista. A gimit egy kis városban végeztem, aztán egy nagyobb városba egyetemre kezdtem el járni. Itt kezdődtek igazán a bajok. Nem sikerült beilleszkednem, sokat sírtam, pánikrohamaim voltak, nagyon akartam azt a szakot, görcsös voltam, sokszor nem tudtam tanulni a stressztől. 2szer ott is hagytam, de nem lett jobb. Most próbáltam harmadjára és utálom ezt mondani, de megint kudarcot vallottam. Nagyon fáj, már szinte elviselhetetlenül, lassan beleőrülök. Céltalan az egész életem, már nem emlékszem mikor volt utoljára sikerélményem. Nem tudok bejárni órára, félek, hogy nem tudok megfelelni, állandó szorongásban élek. Nincs ki támogasson, nem tudok kihez fordulni, akiből kicsit erőt meríthetek, nincs semmilyen hátterem, anyám minimálbérért dolgozik, apám beleesik a fent említett 80%-ba. Mindig is túl kevésnek éreztem magam ehhez az élethez. Nagyon szerettem volna a szakomnak megfelelően elhelyezkedni és a sírás folytogat, ha arra gondolok, hogy nem lesz belőle semmi. Még mindig él bennem a remény, hogy egyszer sikerül az lennem, aki szeretnék. Csalódtam az oktatási rendszerben és a legnagyobbat magamban. Gyűlölöm magam. Zsákutcában van az életem? Van ebből kiút?

25/L