Mi értelme így élni?

Teljesen reménytelennek érzem az egész életemet, mintha mindig valaki szabotálná az egészet, semmi nem jön össze. A problémám sokrétű, az életem minden területén sikertelennek érzem magam. A legjobban az hiányzik, hogy valaki mellettem legyen és érzelmileg kapjak támogatást. Azt hiszem azt sosem kaptam meg. Nem szeretek a családommal lenni, konzervatív, szigorú nevelést kaptak kb. nulla empátiával, még vannak dolgok, amikről most is nehéz beszélni. Apám agresszív, sosem volt állandó munkahelye, anyámnak minden jó, ő elfogad mindent, ahogy van. Sosem álltunk jól anyagilag, alig tudták fizetni a buszbérletem(suli miatt ingáznom kellett) 19 évesen több fizetést kaptam, mint anyám, aki az egyetlen fix bevételt hozta a családunkba. Mindezek ellenére valahogy belém nevelték, hogy csak akkor vagyok jó és szerethető, ha én teljesítek a legjobban. Maximalista voltam mindig, rosszul viseltem, ha nem jól teljesítettm, úgy éreztem csalódást okozok mindenkinek. Felkerültem egyetemre és összeomoltam, pedig annyira vártam, hogy elszabaduljak otthonról, nem sikerült beilleszkedjek, a legtöbb csoporttársamnak az volt a legnagyobb problémája, hogy melyik étterembe menjenek ebédelni, nekem meg, hogy tudjam fizetni a lakbért, számlákat, turizzak valami viselhető ruhát. Nem tudtam velük azonosulni, próbáltam barátkozni, de nem ment, a tanulás sem ment, végig szorongtam. Több vizsgát buktam, túlstresszeltem mindent. Eljutottam a végzős évemig, de ebben az évben alig jártam be, nem tudok ott lenni, szorongok állandóan és annyira kicsi vagyok ehhez.A lakótársaim előtt eljátszom, hogy elmegyek egyetmre, de nem tudok bemenni, nagyon félek, hogy megaláznak. Mindenki azt hiszi most fogok ballagni, de senkinek nem tudom elmondani mennyire nem vagyok jól. Olyat tanulok, amit szerettem, mégis pokoli nehéz. Nem tudom mi lesz így, egyre jobban vágyok öngyilkos lenni. Aggódom a családom miatt, a nagyszüleim adnak minden hónapba 10.000 forintot evvel támogatnak, a szívem szakad meg, ha el kell nekik mondjam, hogy hiába adják, nem érdemlem meg, nem tudom vévgigcsinálni. A nagytatám nemrégen kapott egy agyvérzést is, a családban is nagy a feszültség, állandóan megy a civakodás, ha én jövök evvel, hogy nem bírok bejárni kitagadnak. De tényleg nincs lelki erőm kb semmihez. Annyira kellene valami pozitív löket, hogy kapjak erőre, de nem tudok semmit csinálni. Van értelme így élni? Tudom, hogy ennyi idős koromra már szabad akaratom kellene legyen és nem kellene ennyire félnem a véleményüktől, de nem tudok elvonatkoztatni, félek, még mindig nagy a megfelelés kényszere feléjük.

24/L