A kérdésem főleg nőkhöz szól: hogyan egyensúlyoztok a munka és család között?

Bár jól tudom, hogy a férfiakhoz is eljut a kérdésem, de úgy gondolom ők kevésbé fognak tudni reprezentatív választ adni. Ezzel nem diszkriminálni akarom őket, jól tudom és abszolút jónak is tartom, hogy ma már ők is tudnak főállású családapák lenni vagy háztartásbelik, de mivel jelenleg még mindig a klasszikus családmodell (férfi dolgozik, nő háztartásbeli) vagy modern családmodell (mindkét fél dolgozik és kiveszi a részét a házimunkában és gyereknevelésben) a gyakoribb, ezért úgy érzem főleg nők tudják a helyzetemet átérezni, vagy épp átélik jelenleg is.

Szóval az a helyzet, hogy imádok tanulni, folyamatosan igyekszem fejleszteni magam (gyakorlatilag házimunka végzés közben is előadásokat hallgatok), és mivel nagy vágyam valami értéket adni a világnak, ezért direkt az IT-ba terveztem elhelyezkedni. Jelenleg is egy neves egyetemen tanulok programtervezést, és igazából elég jól megy. Világéletemben karrierista akartam lenni és elismert a szakmámban, ami nem is tűnik irreálisnak jelenleg számomra, mert úgy érzem megannyi lehetőségem van. Kb. 6 évre már meg is terveztem mit akarok tanulni, de mivel egyre szélesedik a látóköröm, folyamatosan nézek szakmán belüli alterületekben videókat, illetve veszek fel tárgyakat pluszba. Egyszer viccelődve valaki megjegyezte, hogy háztartásbeli lehetnék és az első gondolatom az volt, hogy az biztos nem lehetek, mert túl sokat tanultam hozzá, "kárba veszne" az eddigi életem és tanulmányaim.

Illetve az az igazság, hogy voltak pontok az életemben amikor nem is akartam gyereket, hogy ne tudjon elvenni az életemből éveket, amiket akár a tudománynak és fejlődésnek szentelhetnék. Ez a kijelentés tudom, hogy furcsa és gyerekesnek tűnik, de mivel kutatás és fejlesztés területen dolgoznék, ezért valamilyen szinten a tudományt akarnám "szolgálni".

Aztán beütött nálam valami az utóbbi időszakban. Talán az elmúlt egy évben kezdett először ez a gondolat motoszkálni bennem, de az utóbbi egy-két hónapban csúcsosodott ki bennem annyira, hogy meg tudjam fogalmazni. Úgy fogalmaznék (és egy videóstól vettem ezt a kifejezést), hogy olyan mintha nagymamának/anyukának születtem volna. Ez elsőre tudom, hogy furán hangzik, de megpróbálom kifejteni:

- Rájöttem, hogy imádom a gyerekeket és szeretek velük foglalkozni. Erre több lehetőségem volt az utobbi időszakban, mert megszületett az unokahúgom és nagyon sokat segítek a sógornőmnek. És egyszerűen nem győzöm kivárni, hogy sajátom legyen (félreértés ne essék, ha most teherbe esnék nem tartanám meg, mert nem állunk úgy a párommal, szóval ez a "nem győzöm kivárni" nem beteges szinten értendő).

- Imádok lassú életet élni. Szeretek itthon lenni, egyedül lenni, könyvet olvasni, társasjátékozni, vagy épp sétálni. Sosem voltam egy bulizós típus.

- Imádok sütni. Volt szinte egy teljes hónap nemrég, amikor nem volt mit csináljak (érdekesen osztottam meg a vizsgákat, és emiatt), és imádtam, hogy szinte minden nap ugyanaz van: elmentem boltba, vásároltam és minden nap sütöttem egy új fajta sütit.

- És igazából a takarítás is olyan, hogy ha van időm, én szívesen megcsinálom az összeset, noha feles megosztásba egyeztünk meg a párommal ami működik is.

Ezek így leírva számomra kissé röhejesek, de azt hiszem ennek az egyik oka, hogy még nem tudom kifejezni magam. Olyan minthogyha két hullám teljesen összecsapna a fejem fölött. A modern jogharcos feminista énem elképzelni nem tudja, hogy főállású családanya legyen akit eltartanak, a nagymama énem meg nem érzi úgy, hogy boldog lehet a munkában. Közben meg félek, hogy ha kiesek gyereknevelés miatt az IT-ból, akkor nehezen fogok tudni majd felzárkózni.

Ami talán még nem elhanyagolható információ, hogy egy stabil párkapcsolatban élek, ami 3.5 éve tart és már jó ideje együtt is élünk, a huszas éveim elején vagyok (a párom idősebb picivel, ő már dolgozik pár éve), beszélgettünk már házasságról (2 éven belül tervezzük), és a gyerekvállalásról is (azt kb. 5 év múlva tervezzük), a korom fényében nem hiszem, hogy valami kapuzárási pánik öntött volna el.

Egyébként én egy ilyen családcentrikus környezetből jöttem, anyukám bár nem volt főállású anya, mégis elég rugalmas volt a munkaideje ahhoz, hogy mindent meg tudjon tenni a családért. Ezt régebb észre se vettem, ma már visszagondolva nagyon felértékelődött a szememben. Illetve tényleg nagyon sok mindenben hasonlítok rá és a nagymamára is, olyan tulajdonságaim vannak, amik régebb is megvoltak, de csak manapság értettem meg, hogy igazából család és gyermeknevelés szempontjából ideálisak.

Tudom, merész kijelentés, de azt hiszem jó anya lennék, de nehezen tudok abba belegondolni, hogy munka mellett legyek jó anya.

És bár tudom, így is nagyon hosszú a leírás, talán egy dolog van, amit még meg tudtam fogalmazni magamban és lényeges: alapvetően nagyon nőiesnek tartom magam, és az elmúlt pár évben mind a szexualitás, mint az öltözködés által ki tudtam élni a bennem lévő "nőt". Azonban jelenleg úgy érzem, hogy a nőiességem egy darabja az anyaságban teljesülne ki.

Szóval főleg az utolsó bekezdésem miatt szól a nőkhöz a kérdésem, akik talán jobban átélik vagy a karrierista vagy a családanya szerepet. Illetve örülnék ha megosztanátok a tapasztalataitokat, főleg akkor ha van aki szintén el van veszve a két szerep között.