Az miért van, hogyha valaki kap egy kritikát (versre, első kiadású könyvre, rajzra), akkor nem elfogadja, és esetleg elgondolkodik rajta, hanem egyből olyanokat válaszol, hogy "de én autista, depressziós, bipoláris zavaros vagyok"!?

2 a kritika nem beszólás.

Nos ez általában akkor történik, amikor az illető először mutatja be a munkáját nagyobb, idegen közönség előtt. A család meg barátok azok sose fogják sajnos megmondani ha nem jó, ezért csak bólogatnak, hogy jólvan, nagyon f@sza vers, művészi, hogy nincsenek rímek benne. Nagyon király festmény, művészi, hogy egy ecsetvonás sincs a vásznon. Nagyon király fotó, nagyon művészi és így a tuti, hogy semmi se éles. Lehetne sorolni

Amikor meg idegenek, bias nélkül elmondják róla a véleményt, akkor nincsenek istenítve, hogy mekkora királyok, mert miért mondanák a fosra hogy jó? Ezt az egójuk meg nem tudja elfogadni, ezért elkezdenek védekezni, és sértésnek veszik, hogy "leszólod" miközben csak kritika volt, hogy mi a probléma.

Dunning kruger effekt is belejátszik. Eleinte minden műre azt gondolja az ember, hogy ő most ettől Wass Albert, vagy Ludwig Dettmann, vagy Leni Riefensthal. Aztán ahogy halad, rájön, mennyi mindent kell még tanulnia, hogy tényleg jó legyen abban amit csinál, és innentől kezdve egyre jobban tudja majd kezelni a kritikát, és nem sértésnek fogja venni, hanem segítségnek, mert emberek időt szántak arra, hogy megnézzék a művet, és véleményt írjanak.

Ezt nyugodtan meg lehet mutatni az érintett félnek.