Huszonéves egyetemi ismerőseim tényleg olyan elfoglaltak lehetnek, amilyennek beállítják magukat nekem?

Nem hiszem. Én is egyetemista vagyok és azt elhiszem, hogy vannak húzósabb időszakok vagy olyan élethelyzetek, amikor nem ez az elsődleges, nehezebb összehozni egy beszélgetést, találkozót, programot stb., de szerintem itt nagyon fontos azt is megemlíteni, hogy egyáltalán van-e erre akarat. Az egyetem önmagában is sok stresszel jár, sok időt kell rászánnod, órákra járni, tanulni, beadandót írni, szakdolgozatot írni stb. Én nem dolgozom mellette, de sokan igen és nyilván azt is nehéz összeegyeztetni, fárasztó, stresszes stb. ugyanúgy. Én azt is megértem, ha valaki csak éppen nem szeretne menni sehova, találkozni, beszélgetni stb. csak pihenni, kicsit egyedül lenni, nyugiban, mert valamikor én is azt érzem, hogy úgy pörög az agyam, hogy egyszerűen csak picit le akarok lassulni, egyedül, csendben, nyugalomban és mindenki hagyjon békén. Vagy például valamikor ki szoktam kapcsolni a telefonom és nekem ez is segít a koncentrálásban mondjuk egy vizsgára való felkészüléskor. Ugyanakkor az szerintem nem igaz, hogy valaki soha semmikor nem ér rá, még egy üzenetet sem tud megnyitni és válaszolni, pláne úgy, hogy a manapság gyakorlatilag mindenki mindenhova magával hordja a telefonját. Én is szoktam találkozni a barátaimmal (és neten keresztül is beszélünk), lehet csak ritkábban vagy csak rövidebb időre, de megoldjuk, mert meg szeretnénk oldani. Ez is kérdés szerintem, hogy a másik igyekszik-e, próbál-e időt szakítani rád vagy pedig mindig a sor végére sorol, mindig csak valami kifogás van, amiért éppen nem ér rá. Én is belefutottam már ilyen emberekbe és egy idő után elegem lett belőle, hogy másokkal beszélgetni, netflixezni stb. van idő mindig, de rám valamiért soha nem jut... ezt el kell engedni.