Szülőként hogy lehet feldolgozni azt, ha a huszonéves gyerekének párkapcsolata lesz és a párja lesz a prioritás olyannyira, hogy havonta 1-nél több alkalommal nem is alszik már a szülői otthonban?

Erről az exem jutott eszembe, amikor 20 éves kor körül már az is baj volt, ha 1-2 hétig huzamosabb ideig voltunk együtt nappal, együttalvás nélkül. Aztán meg mikor este 8 után se szerettünk volna még elválni hanem picit késöbb.

Exemből kiindulva a gyereknek sem tesz ez jót, mert pszichéses biztos, hogy nem lesz 100 as...

Ilyen szüleim lennének, már érettségi után elmenkülnék tőlük minél messzebbre.

Te beteg vagy.

Mit kell ezen feldolgozni egyáltalán? Ez a normális, ez az élet rendje.

Én inkább azt nem értem, miért vállal gyereket olyan, aki nem akarja hogy felnőtt legyen.

Vagy akkor miért nem fogad örökbe egy fogyatékkal élő gyereket, és akkor őt gondozhatja évtizedeken át, nem fog elköltözni...?

Ennél gyakrabban nem is igazán értem, hogy lehetne - már ha a gyereknek van saját élete.

Mi is kb havonta látogatjuk a szüleimet, a többi hétvégére egyszerűen szükségünk van. Mi is dolgozunk, a ház körüli teendőket el kell végeznünk valamikor (havi 1-2 hétvége), vannak barátaink (1-2 havonta egy hétvége, így is túl keveset tudunk velük találkozni), és néha még kettesben is szeretnénk lenni, akár otthon lazítani akár elmenni valami programra, kirándulásra.... A házunkról, a barátainkról, vagy a kapcsolatunkról kellene lemondanunk szerinted? :D