Másból is ennyit kivett a felsőoktatás egy nehéz képzésen vagy csak én csinálok rosszul valamit?

Egyszerűen megszűntek létezni a napok és a hónapok. Nincs ünnep, nincs hétvége, mindig van valami, amit csinálnom kell és sokszor így is azt érzem, hogy hiába... Mert például megbuktatnak az adott számonkérésen, esetleg olyan dolgokat kérnek számon, ami teljesen váratlanul ér annak ellenére, hogy minden órán részt vettem. De ez a kisebbik baj, úgy általánosságban érzem azt, hogy egy hatalmas súly nehezedett az életemre és minden más jelentőségét vesztette. Nincs rendes időérzékem, sportolok, de az is csak egy ütemezett tevékenység, amit ki kell pipálgatnom. Sok dolog érdekel abból, amit tanulok és elmélyednék benne, de egyébként nincs rá kapacitásom, különben másból bukok. Ha pihenni próbálok, folyamatosan ezek pörögnek a fejemben, jóformán bűntudatom van amiatt, hogy nem ezzel foglalkozom. Nem mondom, hogy meghalok végkimerülésben, de az életem tartalmi része teljesen odaveszett. Harmadik féléve járok a szakra, eddig is éreztem ezt, de mostanában úgy érzem, teljesen túlfeszítettem azt a bizonyos húrt. Egyenesben vagyok, nem panaszkodom, de nem tudom, a maradék négy félévet hogy fogom kibírni. A nyár után úgy estem be az egyetemre, úgy érzem, mintha az első naptól kezdve késésben lennék mindennel.

És tényleg, nem a fáradság a rossz, hanem hogy nincs semmi, ami szabadítana az ezzel kapcsolatos gondolataimtól. Sem film, sem sport, sem wellness, lehetek bárhol, csinálhatok bármit, csak az pörög a fejemben, hogy mit kellene csinálnom helyette és hogy fogom megoldani a következő megmérettetést és hogy fogom előteremteni egyáltalán a pénzt arra, hogy ezt megtehessem.

Bocsánat, ha túl dramatikusnak hangzom, hiszen ez csak egy nyamvadt képzés és mások is elvégezték már, lehet, hogy én vagyok a gyenge láncsszem... De egyszerűen ezt érzem. És a szeretteim körülvesznek és támogatnak, de mostanában sokat aggódok azon, hogy mikor végre ott leszek, már nem vár ott senki. Ironikusan arra is sokat gondolok, hogy mi lenne, ha csak egyszer fognám magam és véget vetnék ennek a homogén masszának, ami sodor magával, anélkül, hogy együtt kelljen élnem azzal, hogy nekem ez nem sikerült.

A korábbi szakomon is éreztem hasonlót, de ennyire mélyen csak itt vagyok. De ez jobban is megéri. Szeretnék legalábbis ebben hinni.