Nem féltek attól, hogy ha párkapcsolatotok lesz, vagy akár összeköltöztök, akkor az "én-időnek" végeszakad és sokkal több kompromisszumot kell kötni még a szabadidőben is, mint azelőtt valaha?

Nem féltem ettől.

Hat éve vagyunk együtt és ebből sose volt probléma, igazából ha rendesen le tudjátok kommunikálni a dolgokat, akkor nagy baj nem lehet.

Szerencsére nekünk a munkáink is elég rugalmasak, de nem csak együtt tudunk lenni, hanem a barátainkkal és önmagunkkal is. Tényleg annyi, hogy meg kell beszélni.

De az, hogy együtt élünk nem jelenti a non-stop összezártságot.

Kapásból elmegyünk dolgozni, külön-külön edzeni, mindketten barátokkal összeülni (vannak olyan programok is, ahova meghívjuk a másikat is, de van bőven egyedi idő).

Annyi, hogy ezentúl nem hangosan énekelek (mert pokoli hamis a hangom), de legalább a szomszédokat sem idegesítem. Ugyanazokban az otthoni ruhákban járok, a zenei ízlésünk nagyjából egyezik, a kattantsági fokomat meg ismeri (ha zenére táncikálva főzök, akkor csak mosolyog). Igazából nem sok minden változott.

Egyrészt nekem nem volt nehéz átállni, mert sokkal jobban szeretem, ha mellettem van a párom, még akkor is, ha nem közösen csinálunk valamit, csak szimplán mellettem fekszik és játszik.

Másrészt nem jelent non-stop együttlétet az összeköltözés, hiszen mindketten felnőtt, dolgozó emberek vagyunk, családdal, barátokkal, hobbikkal.

Nem vagyunk összeragasztva, bár nekünk nem esik nehezünkre együtt lenni.

Nem. Önálló emberek vagyunk, van énidőnk. Nem kell sülve-főve egymás nyakán lógni vagy ugyanazt csinálni, csak mert együtt lakunk.

4. Nekem sosem volt olyan, hogy egyedül legyek, először szülőkkel, aztán szobatársakkal voltam összezárva. A legtöbb magánterületem és énidőm azóta van, hogy a párommal lakom.