Miért nem tudok igazán szeretni?

21 éves nő vagyok. Legkisebb gyerek, anyu második kapcsolatából, 42 évesen szült engem. Anyu és apu kiskoromban se veled, se nélküled kapcsolatban voltak, gyakoriak voltak köztük a verekedések, az alkoholizálás. Ezek mellett rám és a kisebbik bátyámra nem sok figyelem irányult, nem éheztünk, ruháztattak minket, de az érzelmi szükségleteink nem igazán lettek kielégítve.

Én nagyon anyás voltam, mindig védtem őt, volt, hogy én szedtem le róla apámat, miközben megtámadta (illetve próbáltam, emlékszem, egy fakanállal ütöttem). Aztán ahogy idősebb lettem, rádöbbentem, hogy ő sem jobb, a mai napig iszik, és egyre jobban kezdtem eltávolodni tőle. Ha mesélni akartam valamit, a szavamba vágott, lebutázott, gyerekkoromban "teliholdképűnek" nevezett, de a mai napig szeret ledagadtozni, ha részeg, mert tudja, hogy ezzel bánt (15 éves korom óta vannak az evéssel és a testképemmel problémáim, dagadtnak nem nevezném magam, inkább átlagos), máskor pedig méltatlankodik a rokonoknak, hogy nem érti, mi a bajom magammal, amikor olyan szép vagyok. Nem érti, hogy miért nem tudok szemkontaktust tartani, miért takarom el az arcom, ha nevetek.

Jó tanuló voltam, csendes gyerek, problémamentes, ezáltal még kevesebb figyelem jutott nekem, mint az ADHD-s bátyámnak, mondván, feltalálom magam egyedül is, pedig nagyon vágytam én is a figyelemre. Már egész kicsi koromban megfogalmazódott bennem, hogy anyu jobban szereti a bátyámat, amit az egyik részeges periódusa alatt be is ismert még kiskoromban.

A nagyobb baj akkor kezdődött, amikor a legnagyobb testvérem öngyilkos lett 17 éves koromban. Anyám még jobban elkezdett inni, én pedig már korábban is depresszióra hajlamos voltam, de ezután 1 éven belül kórházba kerültem több öngyilkossági kísérlet után. Nem tudtam rendesen beilleszkedni sehova, voltak barátaim, de mindig azt éreztem, hogy lábtörlőnek használnak az emberek, hogy valójában nem szeretnek, és valójában én sem tudtam emiatt szeretni senkit sem egészségesen. Akit szerettem, ahhoz számára elviselhetetlenül ragaszkodtam, és végül az ebből (is) adódó konfliktusok lettek a kapcsolatok halála.

Tavaly lettem először igazán szerelmes, de számomra az is nagyon beszédes, hogy egy olyan, nálam évekkel idősebb emberbe szerettem bele, akiről kiderült, hogy bántalmazó, és bár ő iktatott ki végül az életéből, és két héten túl gyógyuló sérülést okozott nekem, a mai napig nem tudtam ezt helyretenni magamban.

Próbálkoztak mások is, de eltaszítottam őket magamtól, mondván, hogy nem érzek irántuk semmit, nem akarom kihasználni őket.

De kezdek iszonyatosan rettegni, hogy valami nagy baj van velem, hogy sosem fogok tudni senkit igazán szeretni, hogy ez a "nagy szerelem" is a bennem élő, bántalmazáshoz szokott gyerek vonzódása volt. Járok orvoshoz, de nem hiszem, hogy segít. Van valaki hasonló helyzetben jelenleg? Hogy lehet ezen túllendülni?