Miért vagyok bolond attól hogy nem gyűlölöm amit csinálok?

Szóval akárhol voltam eddig, mindig tulajdonképpen a szociális kapcsolatok egy bő részét képezte közösen utálni amit (legtöbbször) ÖNKÉNT választottunk.

Suliban mindenki utál tanulni. Jaj nulladik óra, jaj dolgozat, jaj sok a töri, gyűlölöm a matekot, kémiát, tesit, mindent IS.

Sportoltam, ami ugye senkinek nem kötelező, ráadásul olyan szinten csináltam ahol megéltünk belőle. Jött a "nincs kedvem felkelni, minek ennyi edzés, nem akarok edzőtáborozni, ..."

Kikerültem a munka világába, eü.-s vagyok. "Jól teszi hogy elmegy innen, haggyad nem kell törni magad ennyi pénzért, ma se akartam bejönni, legyen már hétvége/szabi"

Szerintem értitek. És mikor én kimondom hogy igenis imádok tanulni, akkor is ha sok felesleges dolog van benne, de nagyon motivál hogy mindig több lehetek, mikor kimondtam, hogy imádok edzeni és ezt a sportot, akkor is ha a reggel hatos edzőtábori futásról van szó, és most is munkában lellesen mentem hogy na gyerünk, jót akarok tenni a betegekkel mert ebbben lelem örömöm, mindig hülyének néznek. Nem egyszer kaptam már meg hogy fanatikus vagyok, de általában egy "jézusom" mindig kijár. Mintha nem lennék normális azért, hogy csak azt csinálom amit szívből szeretek, és azt motiváltan.

Miért ilyenek az emberek? Minden közösség ilyen? Utáljam velük a munkát, és lelkendezzek a percenként 10 perces cigiszünetért?

21N