Aki tizenéves korában elveszíti az egyik szülőjét, az valamilyen szinten sérült?

Milyen kérdés ez?

Ha te elveszítenéd édes apukádat,akkor mit változtana az életeden?

Minden negatív és pozitív történés nyomot hagy rajtunk, valahogy úgy mint a fákon az évszakok és az idő múlása.

Vannak fák amelyek a sebeik ellenére is az égig nőnek, másikak hamarabb feladják és vannak amelyek már fiatalon az enyészeté lesznek. Az emberi lélek is hasonló, különböző módokon dolgozza fel a veszteségeket.

Ahogy előttem is írták, az nem mindegy, hogy milyen viszonyban voltak.

Egyébként a gyász mindenkiben ott van, csak minden ember máshogy dolgozza fel. Valaki depressziós, mentális beteg lesz, és a lelkivilága nagyon megsínyli a hirtelen elválást- ő lehet, hogy igazán sosem fogja tudni feldolgozni ezt magában. Van, aki pedig könnyebben viseli, megkeményíti a szívét, és megy tovább. Másodunokatestvérem, miután meghalt az édesapja, még hónapokig leveleket írt neki, mint ha ő el tudná olvasni. Aztán valahogy továbblépett, és túljutott rajta. Neki ez segített elviselni ezt a csapást.

Meg az, hogy ki hogyan tud ezzel megküzdeni, az nagyban függ attól, hogy a környezete hogyan viszonyul őhozzá. Mert most ha belegondolunk, mondjuk egy gyereknek meghal az anyja, aki nagyon szerette őt, és utána egyedül marad az apjával, aki veri (senkit nem akarok ezzel megsérteni, nem akarom kollektíven megbélyegezni az erősebbik nemet, csak példának hoztam), nyilván ő sokkal nehezebben fogja ezt feldolgozni, mert még a rendszeres bántalmazást is el kell viselnie a gyász mellett. Míg akinek nagyon segítőkész a környezete, és igyekeznek könnyíteni a lelkén, ő lehet, hogy hamarabb túljut rajta. Teljesen emberfüggő a dolog, mert valakinek például a túlzásba vitt segítőkészség, és sajnálat nem segít.