Volt már, hogy nem tudtatok szülő, nagyszülő temetésén részt venni? Milyen volt utána?

Én - nem vérszerinti - "nagypapám" temetésére nem mentem el.

Apámnak mondtam is, hogyha nem akarja, hogy sírjára köpjek, akkor hagyjanak itthon. Apám is azt mondta, hogy ő sem menne, inkább itthon bontana egy pezsgőt, de sajnos sofőrködnie kell. :D Pedig az ő nevelőapja volt.

Viszont volt egy másik eset, mikor mamám rosszul lett és azt hittük a kórházi ágya lesz a halálos ágya. Akkor az egész család felkerekedett és leutazott, én pedig akkor is otthon maradtam.

Nem tudom miért. Nagyon szeretem a nagyit, de akkor nem ment. Nem bírtam magam rávenni, hogy meglátogassam. Sőt még papámékat vígasztaljam, vagy csak csöndben maradjak lesütött fejjel? Mi a jó megoldás?

Szánom-bánom, a családnak is jogosan megvolt rólam a véleménye, de valamiért akkor semmi érzelem nem jött ki rajtam, valamiért így reagáltam le. Ugyanúgy csináltam tovább otthon a dolgom, bejártam dolgozni, mint akinek semmi baja. De azért felhívtam őket, hogy minden oké-e mamával, tehát érdekelt a hogyléte, csak akkor abban a pillanatban nem éreztem úgy, hogy ott kell lennem velük.

Mama mondjuk már jobban van, voltam is náluk látogatóban, szeretem is nagyon, csak azért érződik, hogy ők már nem úgy viszonyulnak hozzám...

A nagymamám temetésén nem tudtam ott lenni. Nagyon közel álltunk egymáshoz, egyszerűen nem voltam képes elmenni. Alapvetően én a gyászt elég érdekesen élem meg. Ha valaki hosszú betegség után hal meg, akkor mindig arra gondolok, hogy most végre megkönnyebbült, már nem fáj neki semmi. A temetésen pedig kibukok, nagyon megvisel és akkor dolgozom fel igazán, hogy már nincs velünk az ember.

Viszont a nagymamám halála a kezdetektől megviselt, nem volt még túl idős, de beteg volt. Nem azért volt rosszabb a gyász, mert nem tudtam elmenni a temetésre, amúgy is rossz volt. Más esetekben minden temetésen, bármilyen fontos eseményen ott voltam, így a szüleim is megértették, hogy ez most nagyon rossz nekem, így nem volt vita belőle.

En nem tudtam elmenni a nagymamám temetésere. Akkor volt 4 hetes a kisbabám, legfeljebb anyukámra tudtam volna bizni akkoriban, de nyilván ő a temetésen volt.

Senki nem szólt semmit, nagyapám is megértette. Sokat látogatjuk a papat (a covid szabályokat betartva!), nem hagytuk egyedül a gyászában, szerintem ez a fontos.

A gyaszfeldolgozas hosszú folyamat, állítólag segít ebben a temetés. Engem borzasztoan megviselnek a temetések, nekem nem biztos, hogy segíti elfogadni a halált.

Kérdező, részvétem! Közhely, de igaz, egyedül az idő segít. Ha már megvolt legalább egy fontos esemény, ünnep a szeretted nélkül, onnantol már könnyebb lesz, mert lesz egy bevált menetrend nélküle.

Volt. Azóta is utàlom magam miatta. Imádott nagymamámé..

A sztori..Budapesten éltem,volt egy pasim,aki nyaralót foglalt a Balatonon. A temetés pont beleesett abba az időbe,2.nap talán. A temetés meg Nyíregyházán.. tehát nem kis távolságról beszélünk. Én szerettem volna menni,nekem 3 nap pihi is elég lett volna úgy,hogy mama temetésén reszt vehettem volna..de a pasim hisztizett es meggyőzött,hogy ne menjek. Azon a nyaraláson szakítottam is vele ( nem csak emiatt,alapból sem volt már 100as a kapcsolat). Ennek lassan 10 eve de még mindig bánom. Az vigasztal,hogy halála előtt én gondoztam ( etettem,fürdettem,pelenkáztam,és nagyon szerettem). Remélem így megbocsát nekem.

Sosem volt ilyen.

Ha tényleg közel áll hozzám az elhunyt, akkor persze, a temetés szörnyű, de elemi "kötelességemnek" érzem, és nem tudnék a tükörbe nézni, ha nem mennék el, csak mert úgy nekem esetleg "könnyebb". (Ki nem sz*rja le ilyen helyzetben? A gyász így is, úgy is nehéz.). Ha meg nem érint meg úgy a halála, akkor meg azért megyek, hogy támogassam azokat, akik tényleg össze vannak törve miatta.