A felnőttség azt jelenti, hogy akármilyen pocsék is a helyzetünk, azt egy szó nélkül elfogadjuk?

Nekem egy vágyam van az életben: egy saját lakás, ahol egyedül élhetek, ahol senkivel sem kell osztozni. Ezt eddig nem tudtam megvalósitani. Sajnos nincsenek meg a szellemi képességeim a mérnök-orvos-IT-s végzettség megszerzésére. A legtöbb, amit ki tudtam magamból hozni az egy mérlegképes könyvelői végzettség volt. Ezzel nettó 200.000-nál több fizetést még nem sikerült kapnom. Egy ideje elkezdtem budapesti állásokra jelentkezni, de az ottani fizetésből sem jött volna ki egy saját albérlet, vagy egy saját lakás törlesztője anélkül, hogy ne kellett volna éheznem mellette. Ezek után három lehetőséget látok magam előtt a további életemre: 1. maradok a gyerekszobámban, és talán 20 év múlva összejön annyi, hogy elkezdhessem a saját életemet, 2. összejövök valakivel, hogy feleződjön a megélhetési költség, 3. vadidegennel/vadidegenekkel költözök össze, hogy kijöjjek a pénzemből. Egyik sem az, amilyen életet szeretnék élni. Ezt pedig nem tudom elfogadni.

Viszont bárkinek beszélek erről csak annyi választ ad, hogy nőjek fel. Ebből adódik a kérdés, hogy tényleg az a felnőttség, hogy egy szó nélkül elfogadjuk a helyzetünket, akármilyen is az? Mert, ha így van, akkor nem hiszem, hogy valaha is fel fogok nőni.