Voltak olyan találkozások az életedben, amiket elszalasztottál és utólag jöttél rá, hogy egy nagy egymásra találást ajánlott fel neked az élet és elszalasztottad?

Egyszer a munkahelyemen kiszolgáltam egy ügyfelet, aki állami nevelésben élő gyerekekkel foglalkozott. Volt vele egy 8-10 év forma kislány. Engem alapból idegesítettek a gyerekek. Ez a kislány megkerülte a pultot, odajött hozzám és átölelt egy szó nélkül és úgy bújt hozzám, szavak nélkül kérve. És akkor úgy éreztem, hogy nekem ez a gyerek kell. Hogy lehet, hogy utálok minden gyereket, de ez a kislány lehetne a mindenem. Aztán elhesegettem magamtól gyorsan ezt az ötletet. Megtalálhattam volna őt később is, tudtam hol dolgozik az az ügyfél. De sose volt bátorságom hozzá. Mai napig emlékszem rá és még mindig fáj.

Kutyával is jártam így. Hozzám szegődött, nem tudtam levakarni. Olyan elesett volt, annyira szüksége lett volna rám. De otthon 5 kutyám volt és a szomszédoktól már így is rettegtem, mert panaszkodtak az ugatás miatt. Attól féltem, ha hazaviszem és nem találok neki gazdát, a saját kutyáimra viszek veszélyt. Akkor még nem volt otthon internete mindenkinek, nekem se. Ma már nem félnék ennyire, hogy a nyakamon marad. Valahogy megszöktem előle.:( Mai napig kísért a tekintete.

Ugyanígy volt egyszer egy menhelyen. Egy másik kutyát kerestem, aki elveszett. A menhely udvarában volt vagy 50 kutya. De én csak azt az egyet láttam, aki kiválasztott engem, a tekintetét a szemembe kulcsolta és nem engedte el a tekintetemet. Úgy riszálta a hátsó fertályát, majd szétvetette őt a nagy igyekezet. Én csak néztem és csupa könny lett a szemem. Tudtam, hogy nem vihetem haza az 5 kutya mellé. Pedig az is egy nagy egymásra találás volt. Később, amikor volt nálam üresedés, visszamentem egy kutyáért, őt kerestem. De nem találtam meg soha. Hazahoztam egy kiskutyát, de soha nem tudtam úgy szeretni, mint ahogy azt a riszálós valagú kutyát, akibe első látásra beleszerettem.

Még egy kutya volt, fekete puli. Elgázolták és egy bolt bejárata mellett feküdt békésen. Kilátszott a csontja. Kedvesen megcsóválta a farkát nekem. Az eladó mondta, hogy várják az állatorvost, nemsoká jön elaltatni. Azt mondta, ha lenne valaki, aki be tudná fogadni, összedobnák a pénzt a műtétére, de senkinek nincs helye. Nekem se volt az 5 kutyával.:( És nem volt még akkor internetem.:(

Ezek borzalmasan fájnak utólag. Mert biztosan tudom 42 évvel a hátam mögött, hogy ilyenkor bele kell lépni a vaksötétbe. Semmit se látva előre. Nem gondolkozva. Mert majd jön a segítség. A semmiből. De nem látod előre. És ha nincs hited megtenni a lépést a semmibe, soha nem tudod meg, hogy lett volna megoldás.:(

Voltak állatok, akik mellett nem mentem el, nem hagytam ki a nagy találkozást, nem dobtam el őket, mert épp nem fértek bele az életembe. És végül mindig én kaptam vele a legtöbbet. A félelmek pedig nem igazolódtak be, mert volt megoldás. Csak meg kellett találni.

De akik mellett elmentem, ha abban a pillanatban félelemből döntöttem, nem találtam rájuk soha többé.:(

Köszönöm, hogy ezeket leírtátok. Meglepett, hogy ebből az jött le, hogy tisztaszívű vagyok, mert én utólag már nem tudom magam felmenteni. Ezekben az esetekben a közöny és a félelem győzött bennem, nem a tisztaszívűség.

Azt hiszem, ezek az esetek azért nagyon fájdalmasak és jóvátehetetlenek, mert mindegyikben közös, hogy segítséget kértek tőlem.

Az ember nem segíthet mindenkin, nem fogadhatja be a világ összes árva gyerekét és kutyáját, de az életben van néhány pillanat, amikor a gyerek és az állat választ. Téged. És olyankor nincs tévedés. Az a jó választás.

Ezeket nem lenne szabad elszalasztani. Nem azt mondom, hogy minden kóbor kutyát be kell gyűjteni, mert nem tudja ezt egyetlen ember megoldani és nem is biztos, hogy az az állat bízik benne, egyáltalán nem biztos, hogy megfogható és az is lehet, hogy nem is kóbor, csak önsétáltató. De ha odajön egy állat és már szinte megszólal, annyira kér...Hogy én akkor meg tudtam magyarázni magamnak, hogy miért nem...

Ez a baj. Mert ilyen nem sokszor van az ember életében. Ezek olyan ritka pillanatok, mint amikor szerelmes leszel. Ha ezt elszalasztod, nem jön vissza. És ezt értettem meg mostanra.

Egyszer énekkari próbára rohantam egy másik városba és hozzám szegődött egy fekete kölyök puli. Egy hatalmas falevél volt a bundácskájába ragadva, úgy nézett ki, mint egy süni. Kiválasztott engem és elindult utánam. Megijedtem, mert én egy nagyon forgalmas út felé siettem a buszhoz, nem akartam, hogy elkísérjen, nehogy elüssék. De őt se tudtam levakarni. Próbáltam elkergetni, rákiáltani, toppantani, jött, kitartó meggyőződéssel, hogy hozzám tartozik. És persze akkor is ott volt a fejemben, hogy nem segíthetek, mert ott az 5 kutya. Eljött velem a forgalmas útig. A járdán megsimogattam, néhányan megálltak fölöttünk. Volt ott egy férfi, neki is nagyon tetszett. Kérdeztem, nem fogadná-e be, bizonytalan volt, de aztán inkább tovább ment. A kiskutya meg egyszer csak befutott az útra. Megrémültem, hogy elütik. Amikor végre visszajött, azonnal felkaptam, tudtam már, hogy marhára nem érdekel az énekkar, meg hogy 5 kutyám van, ezek csak kiba..szott kifogások, mikor itt van ez a tündéri kiskutya és a sok totojázástól a szemem láttára fogják elütni. Magamhoz öleltem és elindultam arra, amerre a férfi eltűnt. Még azt láttam, hogy melyik ház kapuján ment be, de hiába kiabáltam, nem figyelt rám. Elszántan odamentem és becsöngettem. A felesége jött ki, aztán elmagyaráztam, hogy ezt a kiskutyát el fogják ütni, biztosan nincs gazdája és nem tudnák-e befogadni. Átvette a kezemből, magához ölelte és már láttam, hogy nyert ügyünk van. Utána több mint 10 éven át minden nap, amikor a kapujuk előtt mentem el, az a fekete szőrmók fejecske megmelegítette a szívemet.

A történetben az a borzasztó, hogy itt is annyit totojáztam félelemből, hogy tőlem elüthették volna. Ilyenkor nincs idő arra, hogy az ember gondolkozzon. Vagy a karomba veszem és aztán majd lesz valami vagy nagy eséllyel vége.

Egyszer volt egy másik eset, amikor szintén egy elég forgalmas út mellett találtam egy kutyát. Nem tűt elesettnek, egyáltalán nem választott ki engem, csak én kaptam infarktust, hogy mit keres ott azon a forgalmas helyen gazda nélkül. Volt nálam póráz és nyakörv, mire észbe kapott, ráraktam és elindultam vele dolgozni, merthogy épp munkába mentem. Azon agyaltam, mit fog szólni a főnök, ha megtudja, hogy a raktárba be fogom csukni ezt a kutyát. Szabin volt, bíztam benne, hogy nem jut a fülébe, de mivel szerette a kutyáit, reméltem, hogy megértő lesz. A kutya egy ideig jött velem lelkesen, aztán megmakacsolta magát, kitámasztotta a mellső lábait és pár méteren szánkózva húztam végig, de elég nehezen vonszoltam el a munkahelyemig. Ott beraktam a raktárba, ahol nap közben leszedte a függönyt, más bajt nem csinált. Egy állatorvos ismerőst hívtam fel, nézne-e benne chipet. Tudni kell, hogy ez még abban az időben volt, mikor nem volt kötelező a chip és úri kutyák kiváltsága volt chip tulajdonosnak lenni. Hát ez a kutya nem nézett ki úri kutyának. Fekete volt, átlagos és ronda és nem is túl fiatal. Épp ezért nagyon meglepődtem, amikor az állatorvos chipet érzékelt benne. Rögtön le is ült az egyik munkahelyi gépünkhöz és már mondta is a kutya életrajzát: A neve Buksi. Megjárta Németországot. Az Illatos útról fogadták őt be külföldre. Aztán valahogy hazakerült és jelenleg a városunkban lakik befogadójánál. Egyébként 13 éves. Nagy örömmel felhívtam a gazdit, aki minden bizonnyal már mindenhol keresi elveszett kutyáját. Egy néni vette fel, aki először nem értette, mit akarok. Aztán felkiáltott: - Ja, a Buksi?! Tessék elengedni, hazatalál.

Dehogy engedtem el a város legforgalmasabb pontján, fogtam szépen Buksit és elsétáltam vele a lakcímre. Mint kiderült, idefelé eljöttünk a kutya otthona mellett közvetlenül, pontosan ott kezdte megmakacsolni magát és ott kellett őt szánkózva továbbvonszolnom, mert ő szépen leparkolt az otthona előtt, csak én nem vettem róla tudomást.:D Néni mondta, hogy sajnos mindig kiszökik, most is egy vendéget kísért ki és Buksi kislisszolt a kapu nyílásakor. Megértettem egyébként, hogy van ilyen, valószínű Buksi kalandos élete során hozzászokott a szabadsághoz és kötődni se úgy fog soha, mint szerencsésebb élettörténetű társai, a néni meg a maga 60-70 évével nyilván esélytelen lett volna a kutya kergetésében. Később még egyszer hazavittem Buksit.:)