Szabad ezekkel az emberekkel foglalkozni szerintetek?

Van két ember a családomban, akikkel nem vagyok jóba - sőt, el van mérgesedve eléggé durván a viszonyom velük. Röviden annyi, hogy mindenki (beleértve engem is) hibázott valamilyen formában, ami miatt el lett szúrva a családunk, de rajtam, édesanyámon és az apai nagymamámon kívül senki nem vállalja a felelősséget és mindig a másikra mutogat - rendszerint rám. Ezzel a két emberrel (akik történetesen az édesapám és a fiútestvérem) nem élek együtt már, de mind a mai napig kísértenek engem valamilyen formában. Irántuk egyszerre érzek gyűlöletet, szomorúságot, bosszúszomjat és csalódottságot, de nem vonom felelősségre őket rágalmakkal (ahogy ők teszik).

Bátyámmal régóta haragban vagyok, neki az lett a veszte, hogy amikor kezdett befutni a dolgaival, akkorra mindenki túlmagasztalta őt, semmilyen építőjellegű kritikát nem kapott, csak a csalódásokat a legvégén, amikor feladott mindent. Régen egy kreatív, művelt és elszánt srác volt ő, mostanra egy romlott személyiség lett, aki 30 éves korára is gépezni képes csak egy lesötétített szobában, mindenféle jelentős produktivitás nélkül. Elsősorban a mentális állapota miatt félek tőle, láthatóan egy beteg ember. Csöndben hallgatózik a sötét szobájában, amikor pedig valami enyhe konfliktust hall, ő is beszáll és brutálisan szétzúz minden és mindenkit, nem törődve az előzményekkel és a lehetséges megoldásokkal. Amikor kitombolta magát, akkor pedig nekiáll hangosan, hisztérikusan röhögni. Nyár végén fel jelentettem már őt, mert támadólag használt gázsprayt és könnyed testi sértést rajtam. Végül visszamondtam a tárgyalást, mert én is láttam utána, hogy személyes ügyet nem célszerű vinni bíróság elé (régi, elfeledett sérelmek kerültek volna terítékre, amiket kötelező lett volna végighallgatnom), arról nem is beszélve, hogy nem lett volna pénzem se erre. Ha meg bűnösnek lett volna kikiáltva, legfeljebb 2-3 év felfüggesztettet kapott volna. Képtelenség ellene bármit is tenni, mert a romlott személyisége miatt mindig más a harcstílusa, és a mentális állapota, lehetetlen rá felkészülni. Az a szerencsém, hogy nem egy házban lakok már vele, de egy telken vagyunk, sokszor akár fél évig nem is látom.

Édesapám iránt nagyon régóta érzek már gyűlöletet és haragot, mert gyerekként porba tiporta azt a kevés önbizalmamat is. Lelkileg és fizikailag is bántott. Minden alkalomra emlékszem, hogy miért verte szét a fejem brutálisan, a legnagyobb bűnöm a hisztizés volt, de nem törtem - zúztam. Apámat különösebb negatív trauma nem ért, az ő szülei nevelték olyanná, amilyen. Elképesztően manipulatív, az ember be tud neki könnyen dőlni, amikor segítséget ajánl fel. Nem tagadhatom, sok kellemes élményt is tudott ő okozni, ennek köszönhetően vannak ambivalens érzéseim vele szemben. Sokszor hív magához lakni, de ezt rendszerint elutasítom, mert tudom, hogy lépéselőnybe kerülne, ha odamennék: lenne kivel balhéznia. Elutasítás esetén elküld a franca, mondván, jó, hogy nem megyek oda, úgy is csak teher lennék. Akkor minek csalogat?! Legutóbb 3 napot aludtam nála, de a legvége ennek az lett, hogy nekiestem az elkeseredettségtől és kijárási tilalomba kellett hazamennem.

Összegzésképp: soha nem mondtam, hogy én nem hibáztam. De a többiekkel ellentétben én nyíltan el tudom ismerni, hogy mit csesztem el és azoknak a nagy részén végülis változtattam. Ez a két személy számomra veszélyes. Bátyám a mentális állapota miatt, apám meg a manipulatív, ellentondó, csalogató személyisége miatt. Nagyrészt csak rosszat tudnak nekem okozni. Persze tudom, hogy lehetne ennél rosszabb is, mert élhetnék együtt is velük, de közvetetten még mindig az életem részei. Szerintetek mi lenne az, amivel gondolati síkon meg tudnék tőlük szabadulni? Azon is gondolkoztam már, hogy önvédelmi célra hordanék valamit, amikor ők is ott vannak a közelemben. Lehet, hogy az efféle biztonságérzet hiányzik az életemből?

Tudom, kicsit sokat írtam, de remélem, hogy mindenki végigolvasta.

20/F