Ezen lehet valamit változtatni, vagy így marad örökre?

Nincsenek problemamegoldashoz eszközei.

Egy szülönek mar amikor gyereke lesz mar addigra illene megtanulnia hogy szamara serelmezett dolgokat hogyan kezeljen, feszültsègét hogyan vezesse le, altalaban hozott minta szerint elnek a felnöttek (szoval nagyvaloszinü hogy öt az anyja sem különben nevelte)ergo a rossz hirem, ha neked gyereked lesz aki pl jatekbol az összes tojast felüti a konyha padlon, ugy hogy te naponta takaritasz, es aludtal elötte 2 orat ejszaka össz vissz,ki fog belöled is bujni a sàrkàny csak még épp nem mutatkozott be es nem ismered.

Szoval nemhogy neki de igy mar Neked is konfliktus kezelesi, problemamegoldasi, sztressz levezetö eszközöket kellene megismernetek es szokàsba tenni. Eleinte önuralom fog kelleni hozza de aztan berögzül automatikus ösztönös reagalasba, plusz belsö akarat eleve hogy megakarok vàltozni aztan a technikàk felkutatàsa elsajatitasa gyakorlasa.

A pszichllogusok is csak tünetileg tudnak kezelni a gyerekkorban kapott agressziv berögzült mintat nem tudjak kitörölni mert mint alapokra a hàz arra epült fel az egesz szemelyiseg azaz minden hàlot idegrendszeri kapcsolatot ki kellene bogozni hogy az alapokhoz eljussanak. Csak technikakra tudnà ö is tanitani mit tegyen ha dühös olyankor hogyan talaljon megoldasokat vagy hogyan engedjen el dolgokat stb

Szerintem butaság, amit az elsö válaszoló írt. Már csak azért is, mert apukád ugyanúgy részt vesz a nevelésedben, így az ö viselkedésmintája is ott van a tudatodban. Ergo ha gyereked lesz, közel sem biztos, hogy ugyan ilyen leszel - ez nem ennyire fekete-fehér dolog, egy ember személyisége nem csak a szülök által alakul, hanem a különbözö eseményektöl is. Lehet anyudnak nem a konfliktuskezelés az erössége, de sok minden közrejátszhatott abban, hogy idáig fajult a helyzet.

Amúgy konfrontáció kezelésre egy pszichológus tud módszereket tanítani (pl. asszertív technika). Ezeket kezdetben tudatosan kell használni, de a késöbbiekben már reflex szerűen jön.

"véletlenül fülön öntöttem magam"

Ezt meg hogy sikerült összehozni? 😅

Előrebocsátom, hogy véletlenül sem azt akarom az alábbival mondani, hogy kicsit is normális, amit anyukád csinál, és persze az is lehet, hogy egyáltalán nincs igazam, hisz nem ismerem, de hátha segít valamit.

Ha anyukád klimaxol, akkor vélhetően középkorú. Amellett, hogy igazat adok az 1. válaszolónak, hogy felnőttként már tudnunk kéne kordában tartani az érzelmeinket, azért érdemes elgondolkodni a következőkön. Azt írod, régebben is voltak kiborulásai… elképzelhető, hogy nem úgy alakult az élete a házassága után, ahogy elképzelte, lehet, hogy túl sok minden nyugodott a vállan, pl. a háztartás + gyereknevelés + munka kombó önmagában is megterhelő tud lenni, pláne, ha mondjuk a munkájában nincsenek sikerei. Azért létezhet a „midlife crisis” kifejezés, mert az ember középkorúvá válva pontosan látja, mit „ért el” addig, és sejti, mire számíthat, látja, ahogy az előző korosztály szépen kihal, és szépen halad ő is az elmúlás felé. Ezt nem könnyű feldolgozni, nem véletlen, hogy sokan ebben a korban „kattannak be”, kezdenek új dolgokba (leegyszerűsítve pl. a pasikra jellemző a húszonéves csajok hajkurászása és hogy vesznek egy kétüléses kabriót vagy nagy motort :)).

Nyilván külső szemlélők nem látnak bele egy párkapcsolat működésébe (még a gyerekek sem), de amit írsz, hogy apukádnak is elege van már belőle, azért elég nyomasztóan hangzik. A klimax is mindenkinél másképp jön ki, van, aki konkrétan bekattan a hormonális változásoktól (sajnos ismerek olyat, aki súlyos depressziós, majd öngyilkos lett), de ezt lehet kezelni (jó nőgyógyász kell hozzá)!

A lényeg, hogy ha van rá mód, szerintem apukádnak (vagy ha nagyobbak vagytok ti, gyerekek, akkor akár az egész családotoknak) le kéne ülni anyukáddal egy jobb pillanatában, és elmondani őszintén (nem vagdalkozva!), hogy nektek mennyire rossz látni, hogy gyakran ideges, és mivel szeretitek, szeretnétek segíteni neki, mondja el, mire vágyik, hogyan segíthetnétek neki. És igen, el kellene mennie pszichológushoz/pszichiáterhez, persze erre sem úgy kéne rávezetnetek, hogy a fejéhez vágjátok.

Szerintem így marad. Hogy miért gondolom ezt? Mert azt mondtad hogy eddig heti 3-szor veszekedett, hát ez is sok. És ahogyan csinálja. Márpedig mindennek úgy kell lennie ahogy ő akarja. Tehát ez előtt se volt "normális". Ezt most elmélyítette a hormonális változás, tehát a veszekedés minden napossá vált. Abból hogy a kollégák se szeretik kitűnik hogy nem személyszerint veletek van baja, hanem ő ilyen. Olvass utána a nárcisztikus szónak.

Sajnálom, nem könnyű egy ilyen emberrel élni, pláne ha szülőről van szó, mert azt szeretnénk hogy szeressen. De ő csak kötekszik és veszekszik, és nem értjük hogy miért. Nekem egy testvérem olyan, hogy mindenért megsértődött, mindíg minden róla kellett hogy szóljon, mindíg kijavított. Szerettem ezért elbizonytalanított. Évek után jöttem rá hogy nem velem van a baj, hanem ő sajnos ilyen. Mindíg ilyen volt.