Felnőtt, dolgozó emberek, ti is jobban szeretitek a jelenlegi életeteket, mint amikor még suliba kellett járni?

Sokkal jobb a mostani életem. Szabad vagyok, azt csinálok, amit csak akarok, odamegyek, ahova akarok, amikor akarok. Szeretem a munkámat, hiszen ezt én választottam, meg is fizetik szerencsére.

A legjobb az egészben mégis, hogy nem kell anyámékkal élnem. Nagyon beszabályoztak, kicsi volt a ház, akkor kellett kelni, feküdni, amikor mondták, azt kellett enni, csinálni, amit mondtak, ki voltam téve a hangulatingadozásaiknak, szeszélyeiknek. Mennyivel jobb olyan emberrel élni, akit te választottál (esetemben a vőlegényem).

Ja, és az iskola nekem egymerő stressz volt, teljesítménykényszer, anyám elvárásai, tanárok elvárásai stb. Néha a mai napig álmodok vele. Szerinted mennyire viselt meg? :D

Nagyon visszasírom az iskolás éveket, de legjobban talán az óvodát.

Gyűlölöm a felnőtt életet!

Folyamatosan döntéseket kell hoznia az embernek, olyanokat, amiken nagyjából az élete múlik.

Rohanás, futás, nulla szabadidő.

Gimiben hosszú volt egy-egy unalmas 45 perces óra? Nos, akkor mit szól az ember a munkaidőhöz, ami 8,5 óra, vagy még több?! Ráadásul nemcsak ülsz és figyelsz (vagy lekötöd magad), hanem folyamatosan teljesítened kell.

Munka (és gyerekek és/vagy tanulás és/vagy másodállás) mellett tartsd rendben a háztartást is.

Állandó stresszforrás a pénz, az ember nagynehezen félretesz úgy, hogy spórol, ezen a cipőm még kicsi a lyuk, ezt a kabátot még meg lehet varrni, itt nem kapcsol fel a villany, de nem baj, felkapcsolom a másikat, valamennyire bevilágít a helyiségbe. /Nálam ezek most konkrét példák./

A munkahely borzalmas. Igen, tanulsz valamit, de igazából semmi garancia nincs rá, hogy el tudsz majd vele helyezkedni.

Elveszíted a munkahelyed... Ki tudja, éppen milyen a gazdasági helyzet, hány hónapig leszel munkanélküli...

Visszasírom a gyerekkort, a szabadidőt, a végtelen szabadságot, hogy nem kellett a pénz miatt görcsölnöm (és a zsebpénzemmel együtt is jobban álltam anyagilag, mint most :D), hogy játszhattam, hogy a felelősséggel teli felnőtt élet messzi homály volt, és inkább álmodoztam, nem félelem volt bennem.

Egyébként el nem tudtam volna képzelni a felnőtt életet olyan rossznak, mint amilyen.

A szabi 21 nap pl nekem, 1 db életkor utáni már jár.

Ennek a negyede kapásból elmegy arra, hogy mérőóracsere, egyéb szerelő 8-tól 12-ig, orvos, amire nem tudsz betegszabit kivenni, pl magán fogorvos, aki húzza a száját, ha mindig este 6 után akarsz menni; ügyintézés; ha suliba jársz, akkor vizsgák stb.

Marad 14-16 nap, abból kb 4 karácsony körül megy el... A maradék 10 az semmire se elég. Pláne, ha valaki nyaral. Akkor marad 5. Akár ha párkapcsolatban él, még egy wellness miatt hosszú hétvége toldása... El is ment mind a 21. Lehet parázni, hogy ne fájjon a fog, ne jöjjön újabb szerelő. Ha pedig az ember munkahelyet akar váltani, minden interjú dél körül van.

Elindultál otthonról 7:10-kor, hazaesel 17:50-re (és még örülsz, hogy ennyivel megúsztad, nem ingázó vagy illetve nem 1+ órát utazol Budapesten belül), majd ha képzést csinálsz, tanulhatsz, ha gyereked van, szállíthatod edzésről-edzésre-különórára, majd leülhetsz vele tanulni; ha rászorulsz, akkor mehetsz másodállásba.

Igazából otthon rendesen kellene takarítani, kellene főzni, mert az olcsóbb és egészségesebb, kellene sportolni úgy am-block a közérzeted miatt...

A gimiben a törióra és a fizika volt rossz. A biológiát imádtam, a matekot megszerettem a végére, sok órán nem is igazán tanulás volt, hanem tiniproblémákról való beszélgetés a tanárokkal.

Úgy emlékszem, amikor fizikán 1 percet 5-nek éreztem. Majd eltelt 4 év, és 8,5 órán keresztül (9 óra melóban rohadás, de abból fél óra ebéddiő) kellett ugyanazokat az adatokat másolgatni az Excel és az ügyfélnyilvántartó rendszer között; majd máshol Excel-táblában adattípust módosítani, majd Access-be betölteni, majd Access-ben makrót futtatni, majd az így kapott adatokat egy másik Excel-be betölteni, majd sablonmailt küldeni.

So-so.

Az önállóságot szeretem a felnőttlétben, viszont nagyon visszasírom az iskoláskornak azt az elemét, hogy akkoriban nagyon egyben volt a baráti társaságom. Sajnos mára sokan lemorzsolódtak, és akik megmaradtak, azokkal is csak nagy ritkán tudok találkozni :/