Hány évesen voltatok először temetésen? Mi játszódott le bennetek?

Tizenpár. Tudtam a helyén kezelni a dolgokat és bár ismertem a halottat, azért nem volt köztünk mély érzelmi kapocs. Ám valamilyen oknál fogva amikor mentünk a ravatalhoz, földbegyökerezett a lábam és egyszerűen nem voltam hajlandó odamenni a halotthoz. Be se mentem. Nem tudom, mi ütött belém. Egyszerűen csak nem akartam látni, nagyon-nagyon nem. Félelemmel vegyes taszítást éreztem, úgyhogy inkább kint maradtam. Valami rossz érzés kerülgetett egész végig, mintha mások fájdalma megülte volna az én lelkem is. Nem voltam szomorú különösebben a haláleset miatt, de a temetést végigzokogtam, ahogy a többi gyászolót láttam.

Hát, nagyjából ilyen volt az első temetésem.

Kb 10, 11 évesen a mostoha papámén. Arra emlékszem hogy amikor sorolták a gyerekeit, unokáit, és mondták a nevem akkor éreztem egy szellőt, mintha el búcsúzott volna tőlem, persze valószínű csak képzeltem.

Aztán 14 évesen voltam a tesómén, hát az roszabb volt. Sírtam, próbáltam másra figyelni, szorítottam az unokanővérem kezét.

12 évesen egyik legjobb barátnőm apukájáén. Az is nyílt koporsós temetés volt, emlékszem az osztályfőnököm után én is bementem ahova fel volt ravatalozva és bár nem néztem rá az anyukáját megöleltem (voltam náluk párszor szóval ismerem a szülőket). Nagyon nehéz volt látni barátnőmet úgy sírni meg persze mi is sírtunk. Meg minket valami harag fogott el amikor a bácsi aki a búcsúztató szöveget mondta azt mind kezdte s végezte hogy neki a saját családjában ki volt református s ilyenek....

Amúgy mi/én igazából utána amikor minden vissza tért a régi kerékvágásba akkor éreztem a hatását. Pl nagyon sokáig (legalább egy évig de még most is néha) nem meséltem apumról hogy ezt azt csináltuk, vagy ezt azt mondta s később amikor szidtam (15-17 évesen) akkor se szivesen tettem előtte. Meg pl nagyon féltem utána (rá egy évre kb) találkozni az anyukájával, vagy elmenni hozzájuk vagy iyenek. Meg egymás között a többi barátnőmmel is kb 16 évesek voltunk amikor egyszer valami miatt szóba jött. Igazából nem tudtuk ezt az egészet hogy lereagálni s hallgattunk.

Azóta meg ha temetésen vagyok mindig van egy pont ahol elbőgöm magam ha ismertem az illetőt ha nem...

Elsős általános iskolás voltam, tehát 6, legfeljebb 7 éves lehettem (már nem emlékszem, hogy ősszel vagy tavasszal történt). Az egyik osztálytársunk hazafelé menet át szeretett volna kelni az úttesten, amikor halálra gázolták egy személyautóval. Én nem láttam, pedig egy darabon többnyire egy irányba jártunk haza, de valahogy aznap nem tudom, hogy mi miatt, de nem így történt. Az is lehet, hogy miután elváltunk, azt követően ment át mindig az úttesten. Tényleg nem emlékszem már, több mint 30 év távlatából.

Ha jól tudom, a sofőr részéről volt gyorshajtás rendesen, és talán még alkohol is (azt hiszem, az autót közvetlenül a tragédia előtt a kocsma előtt látták parkolni). Abban nem vagyok biztos, de mintha ketten ültek volna a kocsiban, és talán szolgálaton kívüli rendőr volt legalább az egyik (aki vezetett)...

Emlékszem, ahogy ott álltunk a temetésen, a ravatalozó kijáratánál, az egész osztály, és a szüleink. Régóta esett az eső, sár volt. Nagymamám otthon mondta is, hogy az Isten siratja az elhunyt kis osztálytársunkat.

Az osztályfőnökünk fiatal, csak pár éve a pályán levő, csinos, mosolygós nő volt, de ott, akkor nagyon megtört. Valószínűleg ember feletti erővel próbálta tartani magát, de mégis nagyon sírt, és biztosan az osztályból is sokan. Szerintem én is, nem emlékszem. Jónéhányunkat megölelt, talán mindenkit, többször is.

Előtte valamennyire nyilván elmondták nekünk, hogy az osztálytársunk már nem lesz velünk soha többé, viszont ez bennem kb. akkor tudatosult végérvényesen, mikor a tanév temetést követő részében már sosem találkoztunk többet, a hetes egyel kevesebb osztálylétszámot jelentett, és sosem hallottam többé felolvasni a nevét névsorolvasáskor, illetve az akkor szokásos választ: "Itt vagyok!"

Ez azért is volt fura, mert addigra már kívülről tudtam a névsort, és ő épp előttem volt. Azóta a névsor nagy részét elfelejtettem, de a mi részünk, kb. 3-4 gyerek neve megmaradt az emlékeim közt az eredeti sorrendben.

Szerintem az elvesztett osztálytársunk hiánya miatt a későbbiekben keletkezett űr sokkal fájdalmasabb, szörnyűbb, mint a temetés alatti lelkiállapotunk volt. Egyrészt mert a temetésen még nem biztos, hogy igazából felfogtuk, mi is történt igazából. Másrészt a következő években naponta kellett szembesülnünk a ténnyel, hogy ő már nincs és nem is lesz velünk többé. És ahogy haladtunk előre az évekkel, akkor döbbentünk rá szerintem mindannyian, hogy tulajdonképpen alig ismertük őt, és már nem is lesz lehetőségünk megismerni. Maradt egy "Első iskolaévem" fénykép a sírkövön, egy elsős osztálykép az iskola udvarán, és az a pár, nagyon halvány emlék (pl. a hangja), melynek lehetséges elvesztése nagyon megrémít...