Normális, hogy ennyire foglalkoztat ez a dolog? És félek a találkozástól?

Kiderült egy távoli ismerősömről, hogy neki amputálni kellett a lábát. És igazából már régen ismerem és nem tűnt fel sosem, igazából nem is olyan helyen voltunk hogy strand vagy akármi. Meg tök normálisan is ment.

Most kissé félek a találkozástól. Nehogy véletlen bámuljam vagy ilyesmi.

A másik, hogy azon gondolkozok egyrészt, hogy hogy tud minden nap bejárni dolgozni, meg egyáltalán nem olyan depressziós ember és van is rendes családja neki.

Továbbá eléggé megérintett ez a dolog, mert a szüleimre gondolok, az elmúlás gondolata, mert ugye ők már idősebbek. Úgy nem gondolja az ember amég a tévében lát ilyesmit, de ha már az ismerettségi körben, akkor láthatja hogy bárkivel megtörténhet.

Végül dühöt is érzek magamra, mert azok a dolgok amikkel én sokat foglalkoztam ehhez képest semmi (zavar a szemüvegem, erősen korpásodik a fejbőröm így állandóan kopasz vagyok, izületi panaszok) bár ezekkel együtt kell élnem, mégsem annyira drámai következményűek.

Másban is elindítana ilyen gondolatokat?