Normális, hogy így érzek?

14 éves korom óta mondogatom, hogy nem akarok felnőni. Már kezdek beletörődni így 30 múltán. Habár nem érzem magam cseppet sem felnőttnek, de képes vagyok akként funkcionálni, ellátni a feladataim és megélni egyedül. De akkor se érzem magam felnőttnek.

Viszont el kell keserítselek, a túlvilági lét csak egy hit. Az sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen csak megszűnsz létezni, nagyjából úgy, mint amikor alszol. Ugyanaz a semmi. Csak nem ébredsz fel többet. Fel se nagyon lehet ezt ésszel fogni és ettől fosik sok ember (a természetünk része, hogy félünk az ismeretlentől), úgyhogy ezért találták ki a különböző vallások a különböző halál utáni dolgokat, hogy megnyugtassák az embereket. De szerintem marhaság az egész. Na de engem pont ez tart életben. A félelem. Pedig én se akarok megöregedni, krónikus fájdalmakkal szenvedni végig minden egyes napot, szép lassan elveszíteni a most kedvelt képességeimet, készségeimet. (Nem fogok már tudni 10 kilométereket csak úgy sétálni, mert nem bírják az ízületeim, nem látok vagy hallok már olyan jól, mint most, nem tudok majd falat mászni, vagy olyan remekül egyensúlyozni, mint most - stb.)

Szerencsére a szeretteim halála rész nem zavar, nem tartom egyikkel se a kapcsolatot.

Szerintem nincs baj ezzel az érzéssel részedről, vannak mások is, akik így éreznek.

Keress fel szakembert. Az állapozod mániákua depreszió elő jelei.

Az élet olyan, amilyen. Nem csak elni, de megélni kell. Lehetnek gyermekeid, szerelmed akikért élsz majd.

1 perc 16 mp. Ennyi ideig voltam már a klinikai halál állapotában.

Biztosra mondom, hogy a test csak egy eszköz arra, hogy tanulj. A

Taoasztalatból beahélek. A halál nem a vég.

De az élet eldobása nagyon rosz ötlet.