Az olyan emberek akik kijelentik, hogy ők nem keresnek másokat, meg nem írnak rá másokra, megvárják amíg a másik ír, mit gondolnak, hogy működik egy barátság?

Igen, magamat.

A barataimat, akikbem biztos vagyok, természetesen keresem, de ahol nem vagyok biztos a kapcsolatban, ott megvárom, hogy a másik nyisson. Kamaszkoromban elég tapadós voltam, nagyon sok visszautasítást kaptam emiatt, ezért felnőttként tudatosan leszoktam erről.

Örömmel mondhatom, hogy a módszer működik. Biztos elveszítettem pár ígéretes barátság lehetőségét, de az emberek kedvelnek, keresik a társaságomat, közben nem idegesítek senkit halálra azzal, hogy ne tudna levakarni. Vannak nálam sokkal közvetelenebb, több önbizalommal megáldott emberek, ők kezdeményeznek úgyis.

Lehet, hogy most ellenszenves volt a válaszom, de ez pl egy indok.

Valóban úgy a jó, ha kölcsönös az érdeklődés. De van aki fordítva ül a lovon és azt hiszi minden körülötte forog. Az ilyen maradjon is egyedül, megérdemli. Van pár szerencsésebb, tahó, paraszt soha nem kérdezi meg hogy van a màsik, csak van és mégis tepernek érte a barátok. Ha valaki tudja itt mi a titok ossza meg velem. Én nem tudom, de mindig leesik az àllam az ilyen emberek láttan.

Olyan is van, aki egy ideig mindent belead de lerázzák mondvacsinált indokokkal. Ez velem is megtörtént. Na én ilyenkor döntöm el, hogy őket soha többet nem keresem. Azért van tartásom, majd találok mást. És találtam is.

Attól függ, pl ha az elején sokat bele tetrél a kapcsolatba utána könnyen meg unod és úgy állsz hozzá hogy akkor keressen ö

Én am nondjuk az apámmal vagyok igy, ö azt várja hogy keressem, de ő akar jó an lenni velem akkor nem neki kéne keresnie engem? Pláne hogy a testvéreimmel tud beszélni

Szóval úgy vagyok vele hogy ha ö nem keres én se keresem (ha egyszer nagy ritkán keres azt késöbb viszonzom és én is irok hogy mu van vele, de egyébként nem irnék rá)