Mit kezdjek az ilyen kettős érzéssel? Szeretem, utálom.

Veletek volt már hasonló és ha igen akkor mi felé mozdultatok inkább?

Konkrétan,alig tudok nélküle élni,nem vagyok teljes,minden nap ő van a fejemben,reggel is alig tudok felkelni mert lebénít a gondolat,hogy nem vagyok vele,hogy nem tudok róla semmit. Hiányzik az egész személye. Olyan fontos lett nekem,mintha a testvérem lenne. Olyanokat csinált és mondott amikre nagyon jó érzés visszagondoljak,nem is értettem mivel érdemeltem ki,hogy egy lány ennyire bírjon. Ugyanakkor, ezután volt olyan időszaka,mikor nagyon elkezdte fenn hordani az orrát..Lekezelő volt velem is és még pár volt osztálytárssal is,akikkel mindig együtt lógtunk meg minden. Nem írt vissza senkinek,még nekem ímmel-ámmal igen,de úgy kezelt mintha egy idegen lennék. Még húsz ilyen dolgot tudnék sorolni miért küldené el az egyik felem legszívesebben a halál f..szára,de gondolom elhiszitek anélkül is. Nagyon rosszul estek. Elbizonytalanodtam,hogy most tényleg szeretett-e,vagy itt bújt ki a szög a zsákból.

Viszont élőben mindig jó fej volt,csak írásban volt ilyen,hogy élvezkedik ha valaki kedveskedni próbál közben lekezelő meg ilyenek. De hát ha írásban is,akkor is megtörtént. Én meg pont nem vagyok olyan aki segget szokott csinálni a szájából,akkor is úgy voltam vele..ha így hát így,nem kerestem azóta sem. Élőben összefutottunk persze,legutóbb aug-ban,de azokon kívül semmi. Mivel ő se keres én sem tudom,hogy érdemes lenne-e keresnem,viszont ha arra gondolok,hogy élőben le se száll rólam és bujdos hozzám,talán még menthető a dolog. De szerintem a szemétségei után neki kéne először csinálnia valamit. Ez mondjuk el is billentené a mérleg nyelvét a jobbik irányba,de addig,maradok bizonytalan.

Szóval ez a kettősség van. Vagy hülyét csinálok magamból és megpróbálom elfelejteni a dolgokat,hátha vevő lenne arra,hogy újra tartsuk a kapcsolatot,vagy az önbecsülésemet tartsam fontosnak,legyek egyenes, de cserébe meg szenvedjek a hiányától.