Van rajtam kívül olyan aki felnőttként jött rá, hogy sose voltak barátai, azok igazából hülyét csináltak belőle és bohócnak tartották?

Sajnos én így jártam. Huszas éveim végén jöttem rá teljesen az igazságra. Hozzátartozik hogy 10 évig külföldön éltem, így nem találkoztam a régi “barátaimmal” csak mostanában.

Mindig úgy éltem meg, hogy a menők közé tartozom, befogadtak, velük bandázok, csajozok, bulizok. Igazi legjob barátaimnak hittem ezeket a srácokat, kiálltam mellettük, segítettem őket. Én úgy éltem meg a dolgokat, hogy sokat hülyültünk. Valójában felnőtt fejjel esett le, hogy rajtam hülyültek, engem szivattak valójában. Soha nem voltam a barátjuk, csak egy béna srác akit azért vettek maguk mellé néha hogy szivassák és kiröhögjék. Utólag egyértelműek a helyzetek. A párommal beszélgettünk ezekről miután összefutottunk az egyik régi “baráttal” aki konkrétan bocsánatot kért a sok szivatásért. Nem is értettem először, de ő teljesen máshogy mesélte a dolgokat mint ahogy nekem a megszépült emlékeim voltak. Pl életem szülinapi buliját az elmékeim szerint a haverok szervezték, együtt mentünk-buliztunk. Valójában nem is köszöntött fel senki, a szüleimnek azt hazudtam hogy megyek a haverokkal, igazából meg elmentem egyedül, aztán ott összefutottam velük és rájuk akaszkodtam. Szüleim is megerősítették a sztorikat. Amire úgy emlékszem hogy nagyokat hülyültünk, amiatt a szüleimnek kellett bemenni a suliba többször leállítatni a srácokat hogy ne alázzanak tovább engem a szivatásokkal.

Elég durva ezzel így szembesülni. Annyira magányos voltam és vágytam a barátokra hogy teljesen rosszul reagáltam le a helyzeteket. Megmásítottam a valóságot. Mással is történt ilyen? Hogyan lehet ezen túlleni? Az esküvőnkre kellett volna hívnom régi barátokat az ő régi barátai mellé, de akkor is derült ki ilyesmi. Az egyik srác nem is értette miért hívtam meg azok után ahogy bántak velem. Azt hitte gyűlölöm őket! Most elég fura az, hogy gyakorlatilag egy barátom se volt soha ... felnött koromig.