Csak én érzem magam önző, borzalmas barátnak, vagy valóban az is vagyok?

Tizedikes gimnazista vagyok, két olyan barátom van, akik nagyon közel állnak hozzám. Mindkettő öngyilkossággal fenyegetőzik, utalgat rá, mondogatja, hogy meg akar halni, hogy elege van, satöbbi. Az egyiktől megszoktam, egy egész évig hallgattam a barátjával, szüleivel kapcsolatos problémáit, a panaszáradatot. Nem irigylem az életét, az tény, de néha olyan dolgokon idegesíti fel saját magát, amik teljesen értelmetlenek, és szinte direkt generálja a problémát magának. Ezt is én hallgatom.

A másik barátnőmnél egy hónapja borult a bili, szintén párkapcsolati problémák, nehéz helyzet, mert azonos neműekről van szó. Viszont kifogott egy olyan lányt, aki elméletileg viszonozza az érzéseit, (utalgat rá), de közben barátja van. (Szerintem csak játszadozik...)

A két eset közel hasonló, szerelem miatt készültek ki (legalábbis arról hallom a panaszt), önbántalmazás (vagdosás és más kreatív utak), "teeztnemértheted" "engemnemszeretsenki" hozzáállás. Mintha ott sem lennék.

Az "őketnemszeretisenki" rész ott megdőlt, hogy de, én itt vagyok, mindketten fontosak számomra.

Az meg, hogy nem értem, hogy min mennek keresztül, egyszerűen nevetségesnek tartom. Mindenkinek vannak nehéz korszakai az életben, csak amikor nekem éppen nehéz korszakom volt, akkor az egyik semmit, a másik meg csak annyit észlelt, hogy össze van szabdalva a karom. Mai napig nem beszéltem nekik semmiről. Pedig nem egy kis szerelem miatti depresszív hangulatról volt szó. Pontosan emiatt fáj, amikor azt mondják, hogy én inkább maradjak csöndben, mert nem érthetem.

A legrosszabb az egészben, hogy év elejére kezdtem teljesen rendbe jönni, és célt találni, leadni azt a 20 kg felesleget, ami hatodiktól kezdve a kényszeres evés miatt rám rakódott, erre mintha megérezték volna, egyszerre borítottak rám mindent. Párhuzamosan próbáltam lelket önteni beléjük, és úgy éreztem, megint szétesek. Az egyikkel messengeren, a másikkal viberen futottam ugyan azokat a köröket. Úgy volt falásrohamom, hogy annyit vettem észre, hogy eltűnt előlem a kaja. Gyengének érzem magam ahhoz, hogy tovább tetszelegjek a lelki szemetes szerepében, két oldalról nem tudom elviselni ezt az egészet, úgy, hogy a szüleim kapcsolata sem a legjobb, anyám megcsalásra gyanakszik, és karácsony előtt a tágabb családi körben is kibontakozott egy súlyos dráma. Néha csak hallom a hangokat a fejemben, ahogy kántálják, hogy nem nem nem nem nem! Boldog akarok lenni, már megvan az elhatározás, ugyanakkor egy szörnyű és önző embernek tartom magam, amiért a barátaim nem számíthatnak rám.