Vannak még igazi barátok?

Nagyzásnak tűnhet; én mindig is jó barátnak tartottam magam.

Na most, hogy rögtön elüldöztem mindenkit ezzel a pofátlanul nagyképűnek tűnő mondattal, bele is vágnék a dolgok közepébe, olyan in medias res kezdéssel.

Legtöbbször úgy érzem, hogy a barátaim nem igazán figyelnek rám. Tény, hogy én elég figyelmes típus vagyok, de azért én is elvárnék valamennyi érdeklődést és figyelmet az ő irányukból.

Mindig meghallgatom őket, és keresem azokat a lehetőségeket, amikor segíthetek nekik. (Szinte) bármikor számíthatnak rám.

Fontosnak tartom, hogy beszéljünk akkor is, amikor nem tudunk találkozni, de sokszor valami hülye indokkal, kb 0 együttérzéssel lekoptatnak. Rendszerben egyszavas válaszok formájában tudnak csak kommunikálni velem (is), és én ezt nagyon sajnálom.

Úgy érzem sokszor, hogy nincs senki, akivel egy hosszú nap után, vagy hétvégén, stb. meg tudnám beszélni, hogy mi a helyzet a másikkal, mi a véleményünk egy adott dologról...

Most itt volt például karácsony. Nem szeretnék egyikünk anyagi helyzetéről sem beszélni, mert az én nekik adott ajándékaim egyáltalán nem voltak drágák. De úgy érzem, hogy sokkal több erőfeszítést és kreatívitást fektettem bele az ajándékok elkészítésébe. Szóval ez nem pénz kérdése.

Szeretem őket, és fontosak nekem, de néha nem tudok elvonatkoztatni ettől, és élvezni a közös pillanatokat, mert idegesít, hogy lehet, hogy ez az egész barátság csak nekem jelent sokat.

Az meg a másik, hogyha ők nem lennének nekem, akkor teljesen egyedül maradnék talán.

Mit kéne tennem? Beszéljem meg velük? Hogyan? És ha minden kötél szakad, és összeveszünk, akkor hol találjak új barátokat?

Egy tizenéves lány unalmas agymenését olvastátok éppen. :D