Mit lehet tenni, ha nincsenek barátaim, mert senkinek nem tudok megfelelni?

Nem kertelek: Nincs egy barátom sem, csak pár régi haver, de velük is úgy érzem, hogy csak alibizek, ha nem lettünk volna összezárva egy iskolában 8, illetve 4 évig, akkor nem lennénk még haverok sem.

Nem igazán tudom mit rontok el mindig, igyekszem helyesen cselekedni, az egytelen hibám a gátlásosság miatti "alibizés", nem vagyok magabiztos, nem tudok spontán reagálni, majdnem mindig átgondolom amit mondok, hogy biztos jó-e. Nem tudom mit várnak el az emberek.

Van hogy úgy gondolom, egész jól állok vele vagy vele, aztán kiderül, hogy nem. Mióta ezek megtörténtek méginkább nem megy. Tudom, hogy engem elviselni nem lehet túl jó dolog.

Egy csoportban ha vagyok, hiába adok bele mindent, igyekszem a csoport aktív tagja lenni, a végén mindig az van, hogy kiderül, hogy a többiek privátban tök jó barátok lettek, egyedül nekem nem sikerül elérni ezt, hogy nekem is írjanak. Ettől kicsit bekattanok, mellőzöttség érzete száll meg és biztos, hogy valahogy kitiltatom magam, mert nem tudom elviselni azt az állapotot.

Ha pedig éppen jóban vagyok valakivel, stresszelek az egészen. Ha nem akarom akkor is. Ha szó nélkül eltűnik azon gondolkodom mi rosszat írtam, próbálok mindig a nagy könyv szerint cselekedni és kellemes beszélgetőpartner is lenni, de valahogy sosem kedvelnek meg igazán, és nem is hiányzom senkinek. Nekem ők valamilyen szinten igen, de ők nem is emlékeznek rám. Pedig unalmas nem vagyok, csak hát "ilyen".