Áruló barátnőm a közelbe költözik, ennek én mégis örülök?

Szerintem a közepébe vágok, nem húzom a szót:)

Régebben depresszióba estem és ő magamra hagyott, minek következtében rosszabbodott az állapotom. Szerintem ez egy olyan dolog amit nem sokan bocsátanának meg neki. A helyzet viszont az, hogy mindig is nehéz eset voltam, nehezen barátkoztam és ő volt az egyetlen ember aki elfogadott. Igazából féltem mindig is az emberektől, vele mégis jól éreztem magam.

3 évig voltunk "BFF"-ek, de aztán miután általánosba a félénkségem miatt lelki bántalmazások értek, mint említettem, ott hagyott. Ő nem keresett, ha én kerestem gyorsan lepattintott. Végül teljesen megszakadt a kapcsolatunk.

1 év múlva átkerültem középsuliba. Halottam, hogy ugyanabba a suliba jelentkezett, mint én. Nagyon felbátorodtam és ráírtam, újra beszélgetni kezdtünk. Régen nagy álmuk volt, hogy egy suliba járhassunk.

Mikor már ott voltunk, úgy éreztem mindig csak én keresem őt. A végén az tett be, hogy fél év után csapott-papot közölte, hogy holnap már nem jön suliba mert átiratkozott. Úgy éreztem megint otthagyott. Azóta nem beszéltünk.

Újra eltelt egy év. Most itt vagyok 15 éves lányként barátok nélkül. Hallottam, hogy ide költözik a másik utcába és felcsillant a remény, hogy újra barátok lehetünk. Én nem akarom keresni őt, de ha ő keresne és megküzdene a bizalmamért akkor hajlandó lennék elfelejteni minden rosszat.

Gyakran megkapom, hogy naiv vagyok. Lehet igaz. De nincs aki keressen, nincs senkim. Én csak egy barátot akarok. Valaki megtudja érteni a helyzetem? a véleményeitekre vagyok kíváncsi:)