Miért utálják az emósokat?!

10-eshez hozzászólnék.

Az ilyen emo vagdosók miatt ítélik el azokat az embereket, akik valóban mentális betegséggel küzdenek, és emiatt önbántalmazást folytatnak. A sok negatív sztereotípia miatt a valóban depressziós, magát vagdosó embert is képesek emonak nevezni, jobban belerugnak, ami miatt csak rosszabb lesz a helyzete.

Nos, először is azt mondom el, hogy nem minden emó, ami sötét. Több szubkultúra is épül mint a fekete ruházat viselésére, mint a negatív hangulatra, vagy külön, vagy együtt, de az emó, illetve a gót stílus az, amit könnyű elővenni, ha valaki egy világfájdalomban szenvedő, önmagát vagdaló személyiséggel találkozik. Az Emo kifejezés egyébként az angol "Emotion" = érzelem szó rövidítése. Nem az Emós stílus az első a feketébb stílusok közül, amelyet a társadalom megvet, ott vannak pl. a punkok, akiket bunkó, erőszakos, kötekedős fajtáknak sztereotípizálnak, üvöltöző zenével, a rockerek és metál rajongók, illetve a motoros bandások is hasonló cipőben járnak. A technosokat is drogosoknak voltak beállítva csupán a bulikon felbukkanó drogdílerek miatt, miközben a rapperek, nos, már önmagukat mutogatják drogozó gengszter képében.

Az EMÓ-val való piszkálódás azért van, mert az emberek nem bírják a szomorúságot, főleg ha olyan is van, aki önmaga döntése révén ragad benne a búvalvert állapotban. Amikor én voltam növendék, a könnyűzeneipar (legalábbis az én szemszögemből) kb 5 részre volt osztva: A Techno, A Rock (Metal), a Rap (Hip-Hop), A pop (Amit nehezemre esett az előző 3 stílusba sorolni, mint pl.: Madonna, Michael Jackson, Jennifer Lopez, Shakira), illetve a Retro (Minden ami 2000-előtt volt megalkotva). Ha el kellene képzelned, hogy ezen stílusok rajongóihoz milyen életvitelek tartoznak: A technósokról mindenkinek a bulik jutnak eszükbe, ami őket boldoggá teszi, a rapperek és hip-hopposok az utcán buliznak néha, és őket ez teszi boldoggá (bár szerintem nem minden rapper vagy hip-hoppos ilyen), a rockerekhez a kocsmában való billiárdozás passzol ahol rockzenét játszanak a hangfalakon, illetve a nagyobb koncerteken való résztvétel teszi boldoggá. Ezek elég sztereotíp példák, de csak szemléltető példaként hoztam őket fel. A lényeg, hogy ezek a legnépszerűbb zenei stílusok (voltak az én időmben, és talán valamilyen formában ma is ők uralják a pályát a popzene mögött), ráadásul ez alatt a három alatt (illetve rajtuk kívül) ezer darab irányzat, ágazat és altípus létezik. A lényeg, hogy ezek az emberek boldogok. És ők teszik ki a fiatal korosztály nagyobb részét. Legalábbis tették. Lényegében a társadalom tele van boldog emberekkel, akik képtelenel (vagy nem hajlandóak) értelmezni, miért depressziósak egyesek, pedig a depresszió mindenkit ugyanúgy érinthet. Van olyan is, aki egyszerűen csak nem hajlandó mosolyogni. Találkoztam olyan marhával is, aki azt állítja, őneki nincsenek érzelmei, mert azok csak háborúkat és tragédiát okoznak... mondja ő. És ugye, vannak akik tényleg el vannak kényeztetve, de aztán apu és anyu észbekap, ő meg hisztizik, mert nem kap ingyen (insert random státuszszimbólum here) és igenis segítenie kell a házimunkában. Az ember bonyolult lény, elég sokféle van belőle. Talán mindenki egy akkora egyéniség, nem létezik, hogy két ember 100% hasonló legyen...

Erről jut eszembe, én ezzel a jelenséggel (nem feltétlenül az emóval, hanem a önkéntes bússággal ami ellen a páciens nem hajlandó tenni, hanem inkább ássa magát mélyebbre még 7.-es koromban találkoztam, amikor a tévében ment a South Park, annak az egyik epizódjában volt egy csapat világfájdalmas gyerek, akiknek nem járt más az eszében, csak az, hogy komformista náciuralom, meg milyen jó lenne egy pengével felvágni az erüket, ami számomra az első, hogy egyáltalán hallottam ilyesmiről. Ehhez képest az öngyilkosságról (tudjátok, a depresszió legsúlyosabb következménye) jóval korábban is hallottam.