Mi lesz velem, ismerősök, barátok, társaság nélkül?

Egyedül leszel és megszokod, mint eszkimó a hideg szelet...

Az ismerősök, akkor ragadnak rád meg a lányok is, ha kimozdulsz...élsz.

Persze, nem árt ha lelkileg kiegyensúlyozott vagy, semmi görcsösség...

Ugyanezt érzem, amit leírtál. Sajnos, hiába igyekeztem egész életemben jó kapcsolatokat fenntartani az emberekkel, barátkozni, ha már nincs rám szükségük - hanyagolnak.

25 éves koromban költöztem Budapestre, Jugoszláviából. A férjemmel jöttünk ide. Neki itt megvolt a baráti társasága (volt osztálytársai, magyar iskolából, Újvidékről, mind ide költöztek).

Nekem sajnos nem volt senkim, mert Újvidéken szerb iskolába jártam, és a szerbek természetesen nem költöztek ide. A férjem barátai velem nem akartak barátkozni, kinevettek, mert nem beszéltem olyan jól magyar nyelven, ahogy ők.

A lényeg: a férjem jól elvolt, velem egyáltalán nem törődött. Ha beszélgetni volt kedve, a barátaival beszélgetett, velem nem foglalkozott. Éjjel csavargott a barátaival a városban. Én otthon egyedül ültem a sötét szobában és órákig sírtam.

Számomra ez maga a pokol volt, mert legalább 6 hónapig úgy éltem itt, hogy senki nem állt szóba velem!

Senkinek nem kívánom ezt az érzést!

A mai napig újra és újra átélem mindezt, pedig sok év telt el azóta. Néha pánik beteg vagyok. Félelmeim támadnak, hogy, ha váratlanul beteg, magatehetetlen leszek, nem lesz senki, aki segítsen, orvosok és emberek jelenléte nélkül fogok meghalni, bezárva egy sötét szobába.

Budapestiek nem akartak barátkozni velem. Sőt, bántottak, megjegyzéseket tettek arra vonatkozóan, hogy nem itt a helyem, menjek haza Jugoszláviába.

Évekig reménykedtem, hogy egyszer befogadnak, és lesznek jó barátnőim, de nem így történt. Volt jó néhány érdek-barátnő, ezek a nők csak azért barátkoztak velem, mert a férjem egy sikeres üzletember volt. Szóval, szükségük volt a kapcsolatokra, ezért kommunikáltak velem.

Amikor el akartam válni, ez az összes nő hátat fordított nekem, gúnyolódtak, szemétkedtek.

Borzasztó volt ezt átélni! Teljesen egyedül maradtam, mert mindenki (érdekből) a férjem mellé állt.

A munkahelyemen is próbáltam barátkozni, de ott is sajnos mindenki visszaélt a bizalmammal. Rengeteget pletykálnak.

És itt is napi szinten zaklattak, megaláztak a származásom miatt, pedig már 23 éve (!) élek itt!

Jugoszláviában annak idején azért bántottak (a szerb iskolában) mert magyar vagyok, itt azért bántanak, megaláznak, mert Jugoszláviából származom...

Pedig rendkívül jóindulatú, rendes nő vagyok, jó barátnő tudnék lenni, csak nincs kivel, hogy barátkozzak.

Jó lenne néha egyszerűen csak leülni, meginni egy kávét valakivel, és egy jót beszélgetni, szép dolgokról.