Miért van rossz érzésem, ha fel kéne lélegeznem? Próbáljam megmenteni a dolgokat? Részletek lent

Gimis koromban volt egy barátnőm; ő kettővel felettem járt. Annyira jóban voltunk, hogy érettségi után is tartottuk a kapcsolatot. Én még gimis voltam, ő egyetemista és nagyon sokat beszélgettünk, nagyon sokat mentünk el.

Aztán Erasmusszal elment fél évre külföldre és amikor visszajött, nem volt a régi énje.

Én elkezdtem az egyetemet, ugyanoda jártunk. Sőt, sok közös óránk is volt, mert a lelki gondjai miatt nem teljesített egy csomó kurzust ( a diplomát is együtt szereztük pedig én 2 évvel később kerültem egyetemre).

Az elején jó volt, hogy ott volt a gimis barátnőm, de nagyon rossz kedvem lett mindig a társaságában, meg se szólalt de sugározta a negatív energiát, ezért elkezdtem kerülni a társaságát.

Meg gyakran a saját öngyilkossági vágyát ecsetelgette.

Ráadásul mindenkinek elmondta, hogy őt épp ki nem szereti a csoportból (mármint pl nekem konkrétan elmesélte, hogy engem ki gyülől), ki vág képeket a háta mögött, legtöbbször csak szimplán kitalálta ezeket, de tényleg, beszéltél vele 10 percig és utána 1 hétig rossz kedved volt. És ezzel mindenki így volt így sokan kezdték kerülni.

Plusz sokszor csinált olyat, hogy egy tanár, akit imádott mindenki felidegesítette egy nem is sértő dologgal és odajött hozzánk és üvöltve szidta a tanárt és írtó ciki volt, tökre féltünk, hogy arra jön a tanár.

Azt nem fogadta el, ha segíteni akartunk. Tudtuk odakint volt valami, ami kiborította, nem akart mesélni róla, nem fogadott el segítséget és nagyon durván visszatámadott, ha mégis próbáltunk segíteni.

Aztán nagyon durva stílusa lett. Nem lehetett vele értelmesen beszélni, ha egy ártatlan mondatot mondott x y-nak, azon besértődött és nagyon durva beszéddel vagy tettekkel vágott vissza. És fokozatosan szüntette meg a kapcsolatot a csoporttal. Minél több emberrel szűnt meg a viszonya annál jobban nyitott felém én meg féltem, hogy bántani fogja magát, ezért nem ellenkeztem, de egyszerűen halálosan féltem megszólalni előtte, mert tudtam, hogy úgyis mondok valamit, amivel kikészítem.

Így is lett, egy nap, amikor jött volna nekem a csoportot kibeszélni, én épp el voltam foglalva, de mégis írtam neki egy csomót, miért nbe vegye sértésnek a csoport viselkedését és hogy szeretik őt csak ne vegyen mindent sértésnek és ő ebből annyit vett le hogy sunyinak neveztem, elmondta hogy tudjam meg, hogy valójában mindenki gyűlöl engem és hogy én sem szeretek senkit és csak azt akarom hogy szeressenek de sosem fog engem senki szeretni. És másnap órán késve jött és meglátta hogy csak mellettem van ülőhely és direkt nem ült le hanem undorodva nézett rám és utána a tanári asztal mellé húzott egy széket és odaült. Nem köszönt többet, rátelepedett pár új gyerekekre és elmesélte nekik, hogy egy dög vagyok.

Egyszerűen tudtam, eljön a pillanat, amikor megsértem, pedig jót akartam és most, hogy túlestem rajta, most fel kéne lélegnem (mint oltás után), de nem tudok. Helyre akarom ezt vele hozni, de nem akarok tovább szenvedni, írtózom ettől az állandó rettegéstől újra, hogy "HGozzám szólt, nehogy olyat mondjak, amivel árthatok".

Mit tegyek?