Valaki volt ilyen vagy hasonló helyzetben? Hogyan sikerült kijönnötök belőle?

Szóval egy 17 éves lány vagyok, lassan 18 és úgy érzem, hogy iszonyatosan magányos. Sosem ment könnyen a barátkozás, az iskolában még régebben mindig kiközösítettek, és piszkáltak a súlyfeleslegem miatt, ami mára már nincs, vagyis minimális, és azt vettem észre, hogy már nem is a külsőmmel van a baj, hanem hogy egyszerűen annyi kemény dolgon mentem keresztül (másfél éve a bátyám 20 évesen véget vetett az életének, és egy nagyon jó barátnőm is ezt tette egy évre rá, ő 16 éves volt), ezért úgy érzem, megkeseredetté váltam és nagyon bizonytalanná is. És emiatt mindenki eltávolodik tőlem, vagy eleve nem akar közelebbi viszonyba kerülni velem. Jelzem persze, hogy nekem is ritka az olyan ember, akivel jól el tudok beszélgetni, és nem feszengek.

Még korábban volt egy osztálytársam, akivel nagyon jóban voltunk, de aztán ő is ott hagyott. Ebben a tanévben új suliba jöttem át, és az elején nagyon jó volt, jóban voltam egy lánnyal, de valamiért már nem barátkozik velem, nem jön oda, meg semmi, rám sem néz, és mikor én próbáltam kezdeményezni, nem igazán reagált sehogy. Tudni kell rólam, hogy biszex vagyok és az a baj, hogy általában a barátnőimbe szoktam beleszeretni. Ez volt az egyik szintén biszex barátnőmmel, akinek barátja volt, és nem úgy tekintett rám. Ő az egyetlen, aki megmaradt mellettem ennek ellenére is, és már túl vagyok rajta nagyjából, de most megint tetszik egy másik lány, akivel nemrég ittunk, és hát kibukott belőlem, miután fél órán keresztül csak ölelkeztünk. De ő csak barátként tekint rám. És most azt érzem, hogy ő is kezd eltávolodni, mert gondolom, megijedt. Pedig iszonyatosan tetszik, viszont mondta, hogy nagyon sajnálja, mert ilyen szépeket még senki sem mondott neki, de nem tudja viszonozni. Még régebben egy fiúba voltam szerelmes, de neki is lett aztán barátnője.

És nem tudom, egyszerűen szerintem túl sok negatív energiát árasztok, és ezt érezni rajtam, viszont nem tudok boldog lenni. Amik korábban érdekeltek, azok iránt sem rajongok már, egyszerűen csak azt érzem, hogy iszonyatosan szükségem lenne valakire, aki szeret, és fel tud vidítani, de mindenek előtt magamat kéne szeretnem, de nem igazán látom a kiutat. És sokszor megfordul a fejemben, hogy milyen megnyugtató is lenne meghalni, habár sosem tenném meg. Csak egyszerűen gyomorgörcsöm van, nem tudok aludni, itt van a családom, akikkel amúgy jól érzem magam, de megőrülök, hogy mindig én futok az emberek után, és nem tudom magam érzelmileg a lehető legfüggetlenebbé tenni.

Tényleg nem tudom, mit tehetnék ezzel...