Miért dobja el az ember a barátságot?

És mindez online...

Nekem 25-35 éves barátságaim vannak. Nem sok, egy kezemen megtudom számolni azokat, akiket barátaimnak tekintek. Mindegyikkel nagyon sok időt töltöttünk együtt, együtt jártunk iskolába, kollégiumban szobatársak voltunk, együtt motoroztunk, horgásztunk, csajoztunk, sok-sok éven át együtt dolgoztunk külföldön stb. Persze akkor még nem volt internet, nem a szobánkban gubbasztottunk, 80-as, 90-es években még összejártak az emberek esténként kártyázni, segítettek egymásnak a kerti munkákban, személyes kapcsolattartás volt, ami sokkal közelebb hozta az embereket egymáshoz, mint a Facebook és társai. Ma már nem szívesen vannak együtt az emberek, inkább az interneten tartanak fenn sok felszínes kapcsolatot, és attól remélik, hogy tartós barátságaik lesznek. Munka és iskola után mindenki rohan haza fészbukozni, és így lehetetlen igazi barátokra szert tenni.

Na de hol és milyen körülmények között ismerkedsz ezekkel az emberekkel?

Mert ha olyan emberekkel ismerkedsz, akik egyértelműen társat keresnek (pl. remélem, hogy nem ez a helyzet, de szélsőséges példaként említve mondjuk egy társkeresőn próbálsz meg barátkozni), akkor ők joggal feltételezhetik, hogy van némi esély arra, hogy te is nyitott lennél erre - elvégre te tudod, hogy ők társat keresnek, és mégis belemennél az ismerkedésbe velük.

Ebben az esetben meg hiába mondod, hogy ja, én csak barátkozni szeretnék, mert amúgy van barátom, mert totál fals dolognak hangzik - olyannak, hogy ja, van barátom, de azért, ha elég szimpi vagy, akkor neked is van esélyed, ha meg nem, akkor ez egy jó lekoptatós duma arra az esetre.

Kialakítani igen. Megtartani nehéz ügy. Életem során a legmélyebb barátságaim is leginkább "pulzáltak", hol fent, hol lent.

Rólad azt gondolom az írásod alapján, hogy nagyon nyomulsz. Nem tudod, mikor kell lazítani a kapcsolaton, "szabadságra engedni" a partnert. Az ember társas lény, szüksége van barátokra, de ennek nem szabad kötöttnek, korlátozottnak lennie.

Engem akárhány kisebb csalódások is érnek, sosem hazudom magamnak azt, hogy ne lenne szükségem barátokra, miért ne? Hozzáállás kérdése is.

Pedig én is nem teljesen bízom az emberekben, de jó fej vagyok sokakkal (nem azért, hogy elmondhassam, hogy barátaim vannak, hanem kicsit inkább olyan, hogy őszintén kedvelem az illetőket, nem nyomulok, de mikor velük vagyok, az jó). Sajnos a részemről már olyan szintű a bizalom, hogy én nagyon ritkán keresek másokat (hogy ne legyen az hogy nyomulok), többnyire mindig másoktól várom, hogy keressenek.

"Tudom, hogy bennem van a hiba, de arra nem tudok rajonni, hogy mi, mit rontok el. Evek alatt sem talaltam ra megoldast. "

Szerintem nem éri meg folyton a hibát keresned magadban, sőt szinte senkinek sem, sokan ezen kattognak. Ha túlságosan erre figyelsz, elsiklasz afölött, ami jó benned, meg a kapcsolataidban. Végkiábrándultnak éppen nem kell lenni.

Én is nehezen fogadom el, azt ha úgy érzem mindenki eltávolodik néha. Ennek ellenére mégis azt tapasztalom, hogy egyik héten drámázok azok, hogy gáz a kapcsolat, másik héten nem-várva, meglepőmódon feltűnik az adott személy újra.

" teljesen jo minden, vegul ez megszunik" Szerintem itt van "a kutya elásva":D Azt, hogy megszűnik: arra érted, hogy ő nem keres téged? Vagy te is keresed őt, de nem válaszol? Elég problémás ott, ahol aggódva és folyton a másiktól várva, csak halasztgatják a kezdeményezést.