Miért érzek így? Megutáltam volna a legjobb barátnőmet? Ez normális?

Nem tudom mi történt. Én 16 vagyok ő már 20. Nekem mindig idősebb barátaim voltak, a velem egykorúakkal sosem találtam meg a közös hangot. Most lehet, hogy sznobnak, vagy nagyképűnek találtok majd, de engem mindig a komolyabb, felnőttesebb dolgok érdekeltek. Nincs és nem is volt bajom a velem egykorúakkal sem, tehát pl osztályban, csoportban mindig képes voltam beilleszkedni. Csak külön nem kerestem egyikőjük társaságát sem, inkább egyedül voltam. Igen, magamnak való vagyok ez tény. Nem szeretem a közösségeket. De ezzel a barátnőmmel már 3 éve úgymond a legjobb barátnők vagyunk. És bár így visszagondolva régebben is voltak olyan dolgai amikre úgy azért felhúztam a szemöldököm, hogy most mi van, de mostanában szinte állandóan ezt érzem. Példának okáért, neki van egy véleménye, elmondja, én meghallgatom és bár nem értek vele egyet mégis elfogadom, de ez fordított helyzetben úgy zajlik, hogy ő órákig képes 'harcolni' azért, hogy meggyőzzön engem arról, hogy az bizony nem úgy van, és nem úgy helyes ahogy én azt gondolom. És ez borzasztóan idegesítő, főleg mikor tudom, hogy szándékosan hoz szóba valamit, amiről nagyon jól tudja, hogy nem fogok vele egyetérteni, csak azért hogy okoskodhasson, és vitázzunk. (Ez általában a vallás szokott lenni, én ugyanis nem vagyok hívő.) Aztán a másik, hogy már ránézek, hallom a hangsúlyát, és tudom, hogy mikor hazudik. És ez elég gyakran fordul elő. Példa erre, hogy megbeszélünk valamit, és akkor ő neki nincs kedve, vagy nem tudom, és ahelyett hogy normálisan, felnőtt módjára elmondaná, és megbeszélnénk össze vissza hazudozik mint valami szociopata. És a durva az egészben, hogy szerintem néha már ő sem tudja hányadán áll, és miket hazudott, kinek, és hogy. De ami a legnagyobb gondom, az az, hogy én mindig akárhányszor valami baja volt, képes voltam akár órákig vigasztalni, meghallgattam, és próbáltam mindig jó tanácsokat adni neki, és mindig megmondtam az igazat. Ezzel szemben én nem igazán mondtam el neki a nagyobb problémáimat, mert eleinte megtettem, és annyira közömbösen viselkedett, mintha nem is neki meséltem volna, egyik fülén be, a másikon ki, vagy jobb esetben kaptam egy sajnálom, remélem jobb lesz, vagy ilyesmi közhelyes mondást. És ez nem is zavart eddig. Nem tudom miért. Talán mert eddig nem voltak olyan igazán nagy problémáim. Most viszont elég nehéz időszakon megyek keresztül, és örülnék, ha mellettem lenne, jól esne a támogatása, de egyértelmű, hogy ő ezt nem így látja. A sajnálom pedig nekem kevés. Így aztán, azt vettem észre, hogy mostmár nem is akarok vele találkozni, chatelni, semmit. Már rossz érzésem van akkor is ha látom hogy írt. Mit tegyek? Ez normális? minden barátság ilyen?