Miért fáj ennyire ennyi év után is?

Volt egy legjobb barátnőm, évekig jóban-rosszban egymás mellett voltunk.Mindent elmondhattunk egymásnak, jobban ismertük egymást mint saját magunkat.

Az egész úgy kezdődött hogy teljesen normális életem volt normális barátokkal amikor találkoztunk egy tábarorban már vagy 4-5 éve.Az elején nem kedveltem mert nem akart leszállni rólam, mint később kiderült azért, mert nem volt egy barátja sem az iskolájában és magányos volt.Én meg egyből megsajnáltam és a barátnője lettem, azután mintha a másik felem lett volna, szépen lassan annyira erős barátság alakult ki az évek alatt hogy nem tudtam elképzelni az életemet nélküle, és ő is így volt vele.

Sajnos én úgy működök hogy sok időbe telik amíg megnyílok egy embernek, de ha úgy ítélem hogy jó ember és megéri barátkozni vele, akkor mindent beleadok hogy jó barát legyek.Sajnos ezért is hanyagoltam el a régebbi barátaimat, akikkel annyira nagyon nem jötten ki jól, aztán nem kötöttem szorosakat a gimi elején,valahogy még nem éreztem át a súlyát annak, hogy ha így folytatom nem lesz jó vége.

Aztán amikor gimibe kerültünk(külön gimibe) ő beleszeretett aztán rövid idő után összejött egy osztálytársával, talált új barátnőket és kezdett elhanyagolni.Már nem élveztem vele beszélni, mert az egész csak róla szólt és arról hogy töltsem tele ömbizalommal, biztassam, amit az elején szerettem aztán már idegesítővé vált.Aztán olyan nagyképű lett, hogy már nem is hasonlított a pár évvel ezelőtti önmagára.

Egyre kevesebbet találkoztunk, és nekem családi okok miatt(szüleim váltak, meghalt egy közeli rokonom) egyre rosszabb lett a hangulatom, és egyszerűen nem tudtam vele megosztani.Emiatt egyre kevesebbet beszélgettünk, mert őt az ilyen nem nagyon érdekelte, aztán most már több mint egy éve annak a bizonyos beszélgetésnek, hogy én semmit nem teszek a barátságunkért, stb... és mondhattam akármit, én voltam a hibás. Nem is érdekelte hogy amíg ő élvezte az életet addig én milyen állapotban voltam, az sem hogy ki akartam vele békülni.

Ez volt tavaly januárban, azóta nem beszéltünk semmit, ha az utcán látott úgy ment el mellettem mint egy idegen, amikor rá akartam köszönni.

És akkor jöttem rá arra is, hogy mekkora idióta voltam, hogy ennyire megbíztam benne, mert baromi magányos lettem utána, hiszen a régi barátaimnak már beilleszkedtek az új osztályukba, és az osztálytársaim is már szoros barátságokat kötöttek, amíg nekem csak sablon barátaim voltak ott, akikkel csak akkor beszéltem ha nem tudtam mit csinálni szünetben.

Azóta még a szokásosnál is zárkózottabb lettem, hónapokig alig szóltam az emberekhez, és nem azért mert nem akartam batátokat szerezni, mert borzasztóan akartam csak nem tudtam senkiben megbízni, nem volt semmihez se hangulatom, hetekig sírva aludtam el minden este, aztán később már csak akkor tört rám a sírógörcs ha megláttam az utcán, vagy egy képet róla.

De szép lassan jobban lettem és azt hiszem most van 2-3 olyan barátom az osztályból akik többek egy sablon barátnál, sőt, az egyikükkel elég jó kapcsolatom lett, és úgy érzem hogy ő tényleg olyannak szeret, amilyen vagyok, hiszen az iskolában napi 8 órán keresztül együtt vagyunk, plussz még amikor találkozgatunk,úgyhogy volt ideje kiismerni, és mintha még jobban ismerne néhány dologban mint a másik barátnőm. De mindegy mit teszek, egyszerűen nem tudok teljesen megnyílni neki, félek megbízni benne, és valahogy sejtem is hogy ez ki miatt van, de nem tudok tenni ellene, legalábbis most még nem.

De már jobban vagyok, már sokkal boldogabbak a napjaim mint tavaly és lassan kezd minden visszatérni a normális állapotba.

Viszont amikor meglátom akárhol ezt a régi barátnőmet, az az egész napomat el tudja rontani.Ráadásul facebookon is le lettem tiltva, és kitörölte az összes közös képünket ami tudom hogy nem nagy dolog, de akkor is fáj.

És tudom, hogy ez senkit nem érdekelt, de köszönöm ha legalább elolvastátok.

Mikor fog ez elmúlni? Hiszen már eltelt egy év, és új barátokat is szereztem, azt hittem végre sikerül elfelejtenem.De még mindig összeszorul a mellkasom ha rá gondolok.

Lehet azt mondani, hogy túlreagálom, de ilyen vagyok, ilyen a személyiségem.Ha van egy ember akiben úgy ítélem hogy megbízhatok akkor tényleg elég hűséges barát tudok lenni.És ha elvesztem, akkor gondolom ez lesz a következménye.

Olyan emberek válaszát várom akiknek hasonló a személyiségük.Hogyan teszitek túl magatokat egy ilyen eseten?

17/l