Nem tartod lehangolónak, hogy barátok jönnek, mennek az életünkben? Hogy bizonyos időközökre elérdektelenednek a barátságok?

Elolvastam az egészet. Én is nagyon ragaszkodó vagyok, én is sokat rágódom ilyeneken. Oldalakat tudnék erről írni, ezért most maradok ennyiben.

18/F

Pár hónapja itt ismertem meg egy csajszit, akivel egyszerűen...szavakba sem tudom foglalni, hogy mennyire egy húron pendültünk, szinte már ijesztő volt mennyire jól kijöttünk. Heteken keresztül minden áldott nap beszéltünk. Tökéletes volt minden. Aztán egyszer csak eltűnt, nem írt egy ideig. Ráírtam, kb két hétre rá kaptam választ. Utána megint éjjel nappal beszéltünk. Egy nap kihagyás után írtam neki egy-másfél hónappal ezelőtt, azóta sem írt vissza.

Szóval igen, én is rengeteget gondolkoztam ezen és rettenetesen fáj, hogy látom őt nap mint nap lájkolgatni és képeket feltölteni, de ő annyival sem tisztel meg hogy írjon.

Sok hasonló eset történt már neten és élőben egyaránt, ezért én igyekszem nem kötődni az emberekhez és csak felszínes ismeretségeket kötni.

Annyira nem vág témába, de jól esett leírni, bocsánat :D

De. Zavar. Igazából az életben semmi sem állandó, semmi sem garantált és minden változik. A pszichológusom erre mondta azt, hogy az élet olyan, mint egy forgószínpad.

Én is átéltem azt, amit te, csak az egyetem után. Egyetemen kialakult egy jó kis baráti társaság, akikkel jól éreztem magam mindig. Na ez frankón szét is hullott, amikor eljöttem haza a diplomaszerzés után.

Ugyanakkor annyi változás történt, hogy egy sráccal, akivel rövidebb időre megszakadt a kapcsolatom, újra beszélni kezdtünk és perpillanat ő az egyetlen igazi barátom, de még vele is csak ritkán tudok találkozni.

A konklúzió az, hogy valóban tényleg csak elfogadni lehet a helyzetet. Mást úgysem tudsz csinálni. 60-70 évvel ezelőtt, amikor még annyira nem volt jellemző ez az össze-vissza költözés, akkor még lehetett arra alapozni, hogy a haverok megmaradnak évtizedeken át... de manapság... Mindenki megy össze-vissza, mint a mérgezett egér.

Erre csak annyit tudok, hogy sajnos ez az élet rendje. Van akit ez nem zavar, és van akit igen. Engem például rettenetesen, alig bírom felfogni, hogy miért...

Egy emberrel akivel nap mint nap jól elvoltunk, szórakoztattuk egymást, jókat beszéltünk meg röhögtünk, egyszer csak mintha ez meg sem történt volna... ez szörnyű, szerintem az emberek többségének nem így kéne működni, hogy meg sem viseli őket, csak mennek tovább, mint a gépek... Nem írnak, nem hívnak, nem keresnek, nem válaszolnak... le se sz rnak...

Pont a napokban gondolkodtam el a barátság kérdéskörén. Nem írnék újat ide, mert leírtál mindent, viszont azt megjegyezném, engem az irritál a legjobban, hogy ha van is interakció a barátok között, az sokszor egyoldalú kezdeményezésen alapul. Tehát, hogy az esetek 90%-ban te keresed. Egyéb iránt ez szomorú, mert a saját példámat hozva, tavaly tavasszal, nyáron folyton együtt lógtam egy barátommal, - mert arra az időszakra az ő városában éltem egyebek miatt-, és ahogy "lejárt ott a tevékenységem", majd visszaköltöztem a saját városomba, mintha megszakadt volna. Nyár óta nem is keresett, igaz én sem őt. Nincs harag, semmi ilyesmi. Pusztán mély hallgatás. Egyikünk sem keresi a másikat, pedig ő ingyen beszél havonta 500 percet telefonon, én is nagyon olcsón tudok beszélni, 12 Ft/perc díjjal. Mégsem kerestük egymást.

Persze van az úgy, hogy igénylem a magányt, az egyedüllétet, de sosem csinálnék meg olyat, ha hívna ő is, akkor nem venném fel. De nem hívott.

És volt még az évek során pár ilyen eset. Azt gondolom, klasszikus értelemben véve nincs ilyen, hogy barátság. Inkább sorstársisasság van, két ember ezért beszél egymással rendszeresen, azért keresik egymást szerintem, mert sorstársak. Nevezhetjük barátoknak őket, de inkább időszakos sorstársakká válnak. Van egy életszakaszuk, amiben valamiért találkozniuk kell, majd ha azon túllépnek, akkor megmaradnak a jó emlékek. De az nagyon ritka, hogy valakik tényleg éveken át, évtizedeken át napi/heti rendszerességgel keressék egymást, mert az élet nem erről szól. Egyedül születsz meg, egyedül is halsz meg, nincs ott senki melletted ezekben a pillanatokban sem, aki ugyanazt élné át, mit konkrétan te átélsz a pillanatban. Barátkozások vannak, de igaz barátságok ilyen értelemben nincsenek.

"Nevezhetjük barátoknak őket, de inkább időszakos sorstársakká válnak. Van egy életszakaszuk, amiben valamiért találkozniuk kell, majd ha azon túllépnek, akkor megmaradnak a jó emlékek."

Ezzel tökéletesen egyetértek. Nekem minden mélyebb barátságom maximum 2 évig tartott, előbb utóbb jött a nagy összeveszés, vagy a lassú elidegenedés. Mára teljesen idegen mind.

Pont most szilveszterkor egy házibuliban találkoztam egy lánnyal, akivel régen nap mint nap együtt lógtunk de még csak nem is köszönt. Az a típus vagyok aki nehezen nyílik nehezen kötődik de az elválás is nehezebben megy, szóval csendben magamban nem tudom ezt hova tenni csak megtanultam úgy kezelni mint bárki más.

Én hiszek abban, hogy létezik hagyományos értelemben vett barátság, de tényleg nagyon ritka. Általánosban osztálytársak voltunk, középiskolában már nem, és most, hogy idén egyetemre kerültem már egy városban sem vagyunk. Ennek ellenére facebookon viszonylag sűrűn beszélgetünk, előfordul hogy kimarad 2-3-4 nap, de nem azért, mert elfelejtettük volna egymást. Találkozni valóban ritkán tudunk, mert nemigen járok haza, akkor is rengeteg dolgom van, de ha sikerül akkor olyan, mintha nem is történt volna semmi változás.

A többi aki volt idővel lemorzsolódott, egyre kevesebbet találkoztunk, majd a beszélgetések is szépen ritkultak, ma pedig ugyanaz a "semmi" van, mint amiről a kérdező beszélt. Valamennyire tényleg elszomorít, de jó dolog, hogy a "lemorzsolódók" helyett mindig vannak újak... új környezet, stb., így elég könnyű elfelejteni a régieket, és az újakra koncentrálni.

19/L

Az élet megy tovább. Ebből a szempontból is. Engem is nagyon megviselt, hogy tovább kell lépni. Gyerekkori barátaim férjhezmentek, máshol élünk, vérszerződések ellenére. A széthúzásra bátorít a világ is. És az internet megjelenése, az elég nagy katasztrófa. Van jó oldala persze. Mindenesetre nem az én világom, amiben élünk. Virtuális, hazug, képmutató, fogyasztói. A leghátrányosabb erények az őszinteség, a becsületesség, az egyenesség.

Kb én is 19 éves koromban szembesültem ezzel az emberek jönnek-mennek az életünkben-nel. Mert ez így van.

Mászkálj a világban. Mindig annak fáj jobban a búcsuzás, aki marad, és látja a másikat elmenni.

Szerintem a barátság, mint olyan igenis létezik. Mármint nem véletlen, hogy, akár egy osztályban 40 ember közül pont azokkal barátkozol, akikkel. Vagy mondhatom azt is, hogy több millió ember mellett megyünk el életünk során, mégsem kerülünk a nagy részükkel baráti viszonyba. Ahhoz, hogy a megfelelő emberek mellett kössünk ki, fontos a jó önismeret. Mert olyan nincs, hogy valaki 40/40 embert kedvel, vagy ha úgy csinál mintha, az már már képmutatás, pontosabban talán magát csapja be leginkább. Mert hiába érzi úgy hogy tartozik valahova, végül igazán sehova sem tartozik.

Az ember élete egy folyamat. Szakaszokból áll, és ezen időszakok alatt folyamatosan változik, fejlődik. Senki nem marad ugyanolyan. Különböző élethelyzetekbe kerül, és ezeket meg kell tanulnia kezelni. Mindegyik szakaszban, vannak mellettünk emberek, akikre támaszkodhatunk, akik segítenek minket az úton és viszont. De nem mindenki maradhat mellettünk végig, csak addig amíg kölcsönösen tudjuk építeni egymást. Valahol ez is az élet rendje. Fontos az elengedés. Mert nem ragaszkodhatunk görcsösen emberekhez, tárgyakhoz, különben nem tudjuk értékelni a jelen szépségeit, mert mindig azon fogunk bánkódni, hogy mink nincsen.

A legjobb barát, mint olyan, szerintem értelmezés kérdése. Végig kell gondolnunk, hogy mit jelent számunkra ez a szó. Mert ezt, nem feltétlen egy emberben kell keresnünk. Számomra a legjobb barát egy érzés. Sokáig szenvedtem azon, hogy miért nincs ilyen az életemben, egy állandó ember, akire mindig számíthatok. És persze lehet, hogy még eljön, és ha eljön, én leszek a legboldogabb a világon. De az elmúlt 19 évemben, a legjobb barát eszméjét időszakosan több emberben is felfedeztem. Volt, hogy az anyukámban, volt hogy több barátomtól együttesen ( magától a velük való léttől) kaptam meg ezt az érzést, és volt, hogy a szerelmemtől.

Tudom, hogy nehéz úgymond jól élni. És könnyű mondani, mert én sem csinálom jól. De mindig meg kell látni a szépet az adott napban, örülni annak amink van!! Természetes, hogy bennünk van a félsz, hogy elveszítjük a számunkra fontos embereket, akik nélkül jelenleg el sem tudnánk képzelni az életünket. Viszont, ha ezen bánkódunk ahelyett, hogy ki élveznénk velük, az értékes jelent, szerintem az hiba. Az élet mindig úgy alakítja, hogy a megfelelő emberek legyenek mellettünk, mégha úgy is érezzük néha, hogy egyedül vagyunk.

„Az élet egy film, de te vagy a rendező!” 